Nagy és kicsi. Sehova nem passzol – mindig kilóg a sorból, vagy épp láthatatlan a többiek számára. Botho Strauss a Gross und Kleinben az Alice Csodaországban történetét fordítja le, felhívva a figyelmet arra a nagy különbségre, hogy az ő hősnője nem magától dönt úgy, hogy iszik-eszik-e a méretmódosító szerből.

London, Barbican kulturális központ. Hatalmas sor vár a lefoglalt jegyüket fel nem vevők fel nem bukkanására. Hátha. Cate Blanchettet mindenki látni akarja. Blanchett az egyik legintelligensebb és legtehetségesebb ma aktív előadóművész. Annak ellenére, hogy Hollywood biztosítja számára a szakmai és anyagi kényelmet – minden évben részt vesz egy A-kategóriás produkcióban –, sorra kemény munkát igénylő színházi szerepeket keres és vállal el. Blanchett és férje, Andrew Upton a Sydney-i Nemzeti Színház művészeti vezetői, és idejüket azzal töltik, hogy az európai színház krémjét importálják Ausztráliába, majd ismertetik, utaztatják meg a világban. Így került Sydney-ben nemrég színpadra a Ványa bácsi is, Ascher Tamás rendezésében, szintén Blanchett főszereplésével.

Idén Botho Straussra esett a választás. A német drámaíró 1944-ben született, a magyar közönség Alföldi Róbert A park című felkavaró előadásából ismerheti. Ott Strauss a Szentivánéji álmot dolgozta át a frusztrált Németország testszagú metaforájává. A Gross und Klein sem egyszerű darab. Az eredeti verzió alcíme: Jelenetek. Martin Crimp brit drámaíró dolgozta át angolra – a szöveg bonyolult, töredékes és kegyetlen a humora.
Blanchett kijön a színpadra, egyedül ül, beszél.

barbican

Reszket, kúszik, próbál nem szétesni. Ő Lotte, a német asszony. Már nem fiatal, de még nem öreg. Valakibe szeretne belekapaszkodni: új ismertségek kötésére képtelen, ezért igyekszik a már felépített kapcsolataira támaszkodni. A következő jelenetben már otthon van, a hetvenes évek Nyugat-Németországában. A tér – ahogy ő is – , a szétesés határán. Lotte nem tud beilleszkedni. Könyörög, magyaráz, reménykedik.

A régi barátok nem ismerik meg, vagy kereken megtagadják. Az idegenek összekeverik valaki mással. A fiatalok rá se néznek, vagy őrültnek vélik, és nem teljesen alaptalanul. Hova menjen, hol aludjon? Rohan végig a saját lelki nyomorába belefásult Németországon, saját polgári-kapitalista családján, a nagypolgári szomszédokon, férje művészkommunájának látszólagosan progresszív közösségén: egy világon, ahol a régi értékek már nem érvényesek, de már az ellenkultúra vívmányai is régen megbuktak. És Lotte mégis hisz, Lotte mégis kijelenti, hogy vele nincs semmi baj. Mindenki más az, aki téved.

Andrews rendezése teljes egészében Blanchettre épül – a díszlet jelzésszerű, a mellékszerepek olyankor duplázódnak. Instrukciói láthatóan próbálják követni, egységbe foglalni Strauss epizodikus darabszerkezetét. Sok az egymondatos jelenet, díszletmozgatás, helycsere. Az első felvonás végére sajnos nagy is lesz a kuszaság a színpadon. A díva viszont, aki a káosz epicentrumában áll, még a kevésbé sikerült helyzeteket is megmenti.

A marokkói jelenet legelső percétől nevetés és ováció fogadja Blanchettet. Még Strauss bele sem lendül, még meg sem csillan metsző humora, a közönség máris hálásan kacarászik a nagy művésznő puszta jelenlététől. De Blanchett profi – elszántan viszi előre a darabot. Nevet és sír. Rohan, táncol. Darabokra esik és másokon segít. Iszonyatos fizikai és érzelmi erőfeszítéseket kíván meg ez a Gross und Klein. És leheletfinom rezdüléseket. Csöndeket. Blanchett egyszer a Napfogyatkozás Monica Vittijére hasonlít, máskor Gena Rowlands-re emlékeztet.

Cate Blanchett is megérett a „tour de force”-ra, és meg is kapta. Felejthetetlen élmény látni őt – és megnyugtató tudni, hogy vannak filmsztárok, akik úgy jutottak a legnagyobbak közé, hogy nem kényelmesednek bele, és nekünk se engedik meg.

(A Gross und Klein című előadás, Cate Blanchett főszereplésével megtekinthető a Bécsi Ünnepi Hetek rendezvénysorozat keretében május 12-20. között.)