Budapesttel az a baj, hogy nincs neki történelme. Pedig igazából van, sőt gazdagabb, mint gondolnánk. De nem gondoljuk, mert pár kődarabon, terrorházán, kopott múzeumon és szemmagasság fölötti emléktáblán kívül nem nagyon tűnik fel, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, hol állt Hadrianus palotája, Erzsébet királyné várkastélya, hol tűzték a várfalra a diadalmas honvédsereg zászlóját. És főleg, hol játszódtak a vörös- és fehérterror, a nácik, a nyilasok, kommunisták mai napig itt kísértő rémtettei.

Merthogy a Duna két partján álló házakban, amikben a mai budapestiek dolgoznak, esznek, isznak, szexelnek és utána falnak fordulva alszanak, nem kevés vér folyt le az elmúlt száz év alatt. Kérdés persze, hogy a bennük élőknek kell-e tudniuk a parkettán lévő foltok, ajtók körvonalát kiadó falrepedések, fej nélküli gipszangyalkák sötét sztorijairól. Nem feltétlenül. De egy egész város mégsem csinálhat úgy, mintha mindez meg sem történt volna. Mert ha úgy csinál, akkor mosolygós János bácsi titkos vágyát fogja beteljesíteni. A létrejövő Semmiben pedig bárki azt hazudhat a múltról, amit csak akar – ahogy az történik is.

A Maros utcai nyilas vérengzés áldozatainak exhumálása: ma kerthelyiség van a tömegsír helyén.

holokausztmagyarorszag.hu / tizenkettedik.blog.hu

Igaz, Budapest múltja mindig is a múlt folytatólagos eltüntetéséről szólt. A palotákat, amfiteátrumokat, templomokat, kolostorokat újra és újra porig rombolta a legtöbbször hódító seregek képében érkező újabb és újabb történelmi korszak. Mígnem a XIX. század végi arisztokraták és gazdag polgárok olyan lendülettel kezdtek bérpalotákat, hoteleket és villákat építeni, mintha azt hitték volna, hogy a történelem megáll és vele házaik is megmaradnak.

És tényleg megmaradtak, többségük ma is áll. Pedig közben eltelt egy évszázad, amikor egymásnak adták – vették el erővel – a budapesti kilincseket az újabb és újabb hódító seregek. Először a tanácskormány munkásökle-vasökle markolt rá a kilincsekhez tartozó bérpalotákra, hotelekre és villákra. Aztán eltelt egy év (közben bevonultak és kivonultak a román hadak) és tiszti különítményesek fehér kesztyűi ragadták magukhoz ugyanazokat a kilincseket. Majd alig telt el két évtized, és kegyetlenül elegáns (elegánsan kegyetlen) náci tisztek és magyar csatlósaik fészkelték be magukat a bérpalotákba, hotelekbe és villákba, hogy újabb egy néhány év múlva már tokás-aranycsillagos szovjet tanácsadók és magyar csatlósaik telepedjenek be ugyanoda.

A futószalagon érkező megszállók sokban hasonlítottak egymásra. Például, hogy egyáltalán nem voltak tekintettel a bérpaloták, hotelek és villák tulajdonosaira, sem a lakóira, sőt úgy egyáltalán semmire. Ellenben különös vonzalmat éreztek a kínzókamrák, rablott holmi-raktárak, föld alatti járatok és bunkerek létesítése iránt.

Aztán mire az évszázad végére mind eltakarodtak, a bérpalotákból, hotelekből és villákból lepukkant közintézmények, bérlakások, amorf funkciójú kormányzati-állami objektumok lettek. A bennük élők pedig nem nagyon kérdezik, hogy mire valók az udvaron lévő betontömbök és hova vezetnek a pincében lévő rozsdás vasajtók.

Ungváry Krisztián és Tabajdi Gábor történészek viszont összegyűjtötték, feltették az internetre és könyvben is kiadták, amit eddig csak levéltárak, néma szemtanúk, történészek és internetes fórumokon nyüzsgő műkedvelők tudtak. Könyvük, a Budapest a diktatúrák árnyékában nem sokkal több, mint aminek lennie kell: egy szikár regiszter, amely szócikkekre bontva sorba veszi, hol, mikor és melyik budapesti épületben melyik terrorkülönítmény, titkosszolgálat, SS-kommandó, szovjet főtiszt, vagy pártfőtitkár székelt, mit csinált, és mi maradt utána.

Bunker csepelen. Ma már a turistákat várja az atombombák elől menekülő elvtársak helyett.

hvg.hu

A könyv címlapján csábító titkos helyszínek pedig nem csak az elkobzott budapesti épületeket jelenti, hanem azokat is, amik eleve pártszékháznak vagy atombunkernek épültek. Ha már valaha is feltűntek Önnek az Alagútból nyíló vaskapuk, vagy a Palota úti focipálya melletti, bekamerázott barakk, most azt is megtudhatja, hogyan jutna át egyikből a másikba - a föld alatt, ahol a harmadik világháború esetén a néphadseregünk vezetői húzták volna meg magukat a potyogó atombombák elől.

Ha Budapest olykor saját múltjára emlékezik, azt is bénán csinálja. A két szerző az emlékműveket is számba veszi, de nem csak leírja, hanem értékeli is alkalmanként hazug, önbecsapó mondataikat, hamis gesztusaikat. Ellenben egyvalami teljes mértékben hiányzik a könyvből: a béna szerecsenmosdatás, és bármilyen, a különféle diktatúrák közti "ahhozképest".

Nem kell mindenkinek tudnia, hogy hány nőt erőszakoltak meg, hány fogat vertek ki, mennyi rabolt műkincset halmoztak fel valamilyen beteg ideológia nevében ott, ahol most él vagy dolgozik. De hogy ezek a dolgok mégse felejtődjenek el – mert nem szabad nekik –, szükség van az ilyen munkákra. Ungváry Krisztián és Tabajdi Gábor munkája fontos vállalkozás. Erősen ajánlott olvasmány.