A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
Az eddig mindössze két stúdióalbumig jutott manchesteri indie-rockerek Reunion Tour című, május 23-án kezdődött turnéja világszerte hihetetlen hisztériát váltott ki a rajongók körében. A manchesteri Heaton Parkba meghirdetett két koncertre (június 29-30.) 14 perc alatt elkapkodták a 150 ezer jegyet, amire még nem volt példa a sokat látott brit zeneiparban. A szervezők ezért sebtében egy harmadik fellépést is nyélbe ütöttek az együttessel; az összesen 217 948 belépő 68 perc alatt elfogyott, pedig a rajongóknak alaposan a zsebükbe kellett nyúlniuk a legalább 60 fontos (22 ezer forintos) jegyekért.
A barcelonai Razzmatazz klubban - amelynek történetesen brit tulajdonosa van - szintén nem volt elég egy koncert, és a július végén érintett négy távol-keleti helyszínen is hónapokkal korábban kirakták a Sold Out (Minden jegy elkelt) feliratot. Ian Brown és társai egyelőre 28 koncertet kötöttek le - az óbudai lesz a 23. a sorban -, de már folynak a tárgyalások a turné 2013-as meghosszabbításáról Ausztráliában.
A hányatott sorsú Stone Roses története a Manchestertől 11 kilométerre található Timperleyben indult, ahol Ian Brown és John Squire egymástól alig egy saroknyira nőtt fel, majd együtt jártak középiskolába is, akkor próbálkoztak először a zenéléssel. A képzőművészetekben is jeleskedő Squire autodidakta módon tanult meg gitározni - 2010-ben a BBC az elmúlt harminc év legjobb gitárosai között a 13. helyre sorolta -, míg Brown a mikrofon helyett akkoriban a basszusgitárt szorongatta, ám miután első bandájuk, a Patrol 1981-ben feloszlott, eladta hangszerét és inkább egy robogót vásárolt helyette.
A változó összetételű Stone Roses - a név Squire-tól származik - 1984 nyarán száz példányban elkészítette első demókazettáját, debütáló koncertjét pedig októberben adta a londoni Moonlight Clubban. Az újságírók, menedzserek hamar a fővárosban egyre nagyobb közönséget vonzó társaság köré gyűltek. 1985 tavaszán svédországi fellépések következtek, majd júliusban az első otthoni koncert a manchesteri Internationalban, amelynek helyén jelenleg élelmiszerbolt áll. Az együttes 1984 augusztusában vonult stúdióba, ám nem volt elégedett a hangzással, így csak egy kislemez került piacra (So Young/Tell Me), míg a teljes demóanyag 1996-ban jelent meg, Brownék engedélye nélkül.
Több személycsere után 1987 nyarán alakult ki a mai klasszikus felállás: a basszust a darts- és futballmegszállott Gary "Mani" Mounfield kezelte, a dobok mögött pedig a vödörkalapjáról könnyen azonosítható Alan John Wren - közkeletű nevén Reni - ült, aki társai szerint gitárosnak is elsőrangú. Egy fellépésük után Pete Townshend, a Who legendás alapítója csak annyit mondott Reniről: a fiatalon elhunyt Keith Moon óta nem látott ilyen tehetségű dobost.
Az egyre több embert vonzó koncertek mellett - egy 1988-as bulin kapott inspirációt a későbbi Oasis létrehozásához az akkor 16 éves Liam Gallagher - a Stone Roses felvette első "igazi" lemezét Londonban és Walesben. A cím nélküli debütáló anyag mérföldkőnek bizonyult a rocktörténelemben.
Az alternatív és tánczenét ötvöző "madchester" műfajt kanonizáló, sokrétű albumot a szigetországi zenészek és kritikusok 2004-ben minden idők legjobb brit lemezévé választották, így tett később a New Musical Express is. A Squire által tervezett borítón - amely szintén számos díjat nyert - felfedezhető Jackson Pollock amerikai absztrakt expresszionista festő hatása, amely végigvonult az együttes kiadványainak dizájnján. A legnagyobb sláger, a több mint nyolcperces I Am The Resurrection (Én vagyok a feltámadás) pedig éppen 2012-ben nyer újabb értelmet.
A bemutatkozó lemez folytatására öt évet kellett várni, miután az együttes előbb "kipereskedte" magát egy előnytelen kiadói szerződésből, majd az európai turnét követően 347 munkanapot töltött el egy walesi stúdióban. Az 1994 decemberében megjelent, rockosabb-bluesosabb Second Coming (Második eljövetel) körüli hercehurca szétzilálta az amúgy is zűrös életvitelű társaságot, előbb Reni, majd Squire távozott, végül 1996 októberében Brown és Mani a feloszlás mellett döntött.
A "feltámadásig" eltelt 15 év alatt a Majomembernek becézett Brown hat szólólemezt adott ki, Squire három albumon játszott, majd 2007-től kizárólag a festészetnek szentelte magát. Mani a 2009-ben a Szigeten is megfordult Primal Scream basszusgitárosa lett, játszott a rövidéletű Freebass nevű basszusgitáros supergroupban, Reni pedig eltűnt a popbizniszből.
A koncertszervezők által időnként felajánlott mesés összegek ellenére Brown és Squire a hírek szerint több mint tíz évig nem beszélt egymással és rendre egyöntetűen cáfolták az újraegyesülési pletykákat. Nem csoda, hogy igazi tömeghisztériát váltott ki Nagy-Britanniában és világszerte, hogy 2011. október 18-án a zenekar sajtótájékoztatót tartott a várva várt bejelentéssel. Az esemény felvételét csaknem negyedmillióan nézték meg azóta a YouTube-on.
A nagy visszatérésnek talán csak négy angol fiatalember nem örül igazán: a Complete Stone Roses nevű utánjátszó banda tagjai. Az elmúlt több mint tíz évben az "anyazenekar" slágereit nemcsak odahaza, hanem Finnországtól Dubajig számtalan helyen felelevenítő csapat zenészeinek - akik öltözködésükben és frizurájukban is hasonlítanak példaképeikhez - a jelek szerint új munka után kell nézniük.
