Végy két színészt. Ma estére ne két ropogós, fényes hajú, csillogó szemű, hibátlan fogsororral rendelkezőt, bár a bulvárképesség nem hátrány. Legyenek öregek, nagy öregek: csalódottak és cinikusok, elő a manírokkal, mert ez itt a jutalomjáték ideje. Lehelj beléjük lelket, emeld meg a pulzus számukat, hivatkozz az életösztönükre, a szakma második legfontosabb komponensére. Legyezgesd a hiúságukat. Ha megtörtént, jelentsd be a közönségnek: előkerült a nagy páros.

A Napsugár fiúk is ilyesmiről szól. A múltjából él két valamikor szebb napokat – de nem biztos, hogy változatlanul jó sajtót – látott színész. Negyven évet töltöttek el együtt kabarékban, ahol a Nem fog fájni című blődlivel minden este megnevettették a közönségüket. A nagy üzemi biztonsággal előadott mű azonban óhatatlanul üzemi veszteséggel is jár: egy alkalommal, miközben folyamatosan, mélyen és egyre mélyebben gyűlölik egymást, az egyikük, Al Lewis bejelenti, hogy otthagyja Willie Clarkot.

A darabidő szerint ennek már 11 éve. Lewis a lánya házában él, a tornácon több kilométert billeg a hintaszékben. Clark New Yorkban lakik egy lepukkadt szállodában, ahol szerdánként a Variety-ben elolvassa a 97 éves korukban váratlanul(!) elhunyt pályatársakról szóló pársoros híreket. Egy nap azonban az egyik televízió társaság úgy dönt, feleleveníti a klasszikus vaudeville korszakot, az egyik műsorszám a Lewis-Clark féle Nem fog fájni lesz, természetesen az eredeti felállásban. A helyzetet nehezíti, hogy az elmúlt öt percben mintha még jobban megutálták volna egymást, szó szerint belefojtanák a másikat a teáskannába.

Túry Gergely

A kiégést azért nehéz eljátszani, mert könnyű. A kiégés eljátszásának nem egyedüli feltétele az, hogy a színész megélt élményből dolgozzon, azaz: korábban kiégett. Vannak szituációs komédiák, amelyek mesteri szinten kezelik a dilemmával és a bizonytalanság érzéssel, a szorongással vegyes feltámadást, amikor azt sugallják, igazából a kiégés nem létezik. A jó társasági darabok szerzői szerint – ilyen a több mint 30 művet létrehozó Neil Simon is, a Furcsa pár és a Mezítláb a parkban írója - a kiégés rossz álom, és ha nem is visszafordítható folyamat, a reggeli felkeléssel akár kezelhető. Előbb-utóbb mindenki kiég, de a zseniknek jóval hosszabb a gyertyájuk, plusz azért zsenik, mert sokkal mélyebb a zsákjuk, amiben a színpadi eszközeiket tartják.

A kiégéshez feltétlenül kell a Nagy Színész megbecsült és körülrajongott múltja, sok értelmes és közhasznú színművészeti tevékenység, aminek a paraméterei az elmúlt idővel romlottak. A kiégés nemcsak a csökkenő dinamikáról, elmosódó kontúrokról, lekéső végszó-csatlakozásokról, az egyre hatástalanabb poénfeladásokról, az elszúrt hangsúlyokról és a rengeteg sebesülés okozta nihilről szól, hanem arról a végtermékről, ami a legnagyobbakból megmarad: egy marék értékes hamu felélesztéséről.

Ki a világ legnagyobb kiégett színésze? Mivel kettő kell belőle, ki a világ két legnagyobb színésze? Kiégett színész minden nagy színészből lehet, viszont kis színészekből nem, hiszen ők nem gyertyák, legfeljebb a gyertya lángnyelvei vetette árnyékban táncolhatnak. Nem véletlen, hogy Rosencrantzot és Guildensternt leszámítva nincsenek jelentős epizodista párosok. Nagy színjátékos kettősből ellenben oly sok van. Dávid és Góliát, Stan és Pan. Butch Cassidy és a Sundance kölyök, Tom és Jerry, Hacsek és Sajó, Kern és Garas, R2D2 és C-3PO: az utóbbi a Csillagok háborújában sírta el, mennyire kiégettnek érzi magát. Fontos kérdés, hogy kiégett nem lehet akárki. Sőt, csak valaki lehet kiégett. Egészen kis színészek meghatározó epizódszerepekkel nem lehet az, kijelölt nagy színésznek szükséges lenni.

Gálvölgyi János és Benedek Miklós kapta a nagy színészeknek járó felkérést. Gálvölgyi korábban már játszott ilyeneket, Benedek Miklóst – megannyi jól megoldott szereppel a háta mögött – mintha nem igazán érezte volna a színházi szakma. Régebben egy ilyen színészből a színházak környékén nagyra becsült művész vált: egy Kálmán György, egy Somogyvári Rudolf, vagy Bárány Frigyes, aki a kilencvenes évek elején Nyíregyházán játszott a Napsugár fiúkban.

Most, hogy Benedekre a szcenika részeként jelentős fény esett, jöhet a bizonyítás. Mit tud Benedek a sértettségről, a gyűlöletről, a felejtésről, a megbocsátásról. Lewist játssza, a kimért méregkeverőt, aki megalázva felkeresi Clarkot, hogy megalázza. Gálvölgyi Clark retteg tőle, mert Lewisnak a helyzet fokozódásával van egy bizonyos mellbökögető színészi kelléke, ráadásul a t-vel kezdődő szavakat kiejtve teleköpdösi partnere arcát és nyakát.

Túry Gergely

A nyitóképben Gálvölgyi látjuk, de Benedek antréja hozza a nyíltszíni tapsot. Amikor bejön a szerény humorforrásként is működő, dobbantásra nyíló ajtón, mint valami New Jersey-i Hyppolit, a Madách közönsége nem felállva, de hosszú tapssal köszönti. A következő két óra arra való, hogy a színészek profitáljanak a konfliktusukból. Simon a Napsugár fiúkba nem zsúfolt rengeteg poént, de amit belerakott keserűségből, kisstílű aljasságból meg egy kis barátság-maradékból: itt működik.

A Madách közönsége régivágású színházrajongókból áll, akik olykor szívesen tesznek egyenlőségjelet a játék és a bohóckodás között. Egy-egy cobolyprém-bunda tulajdonosa talán már az 1974-es Szirtes Tamás rendezést is láthatta, amikor Balázs Samu és Feleki Kamill adta a napsugár fiúkat. Ők is, mint mindenki más a nagy színészekre jöttek. Olyan színi előadásra, ahol nem lehet hibázni, a hiba legfeljebb akkor nézhető el, ha az egyik színész meghal.

Ilyen törekvés egyébként van. Benedek és Gálvölgyi fizikailag mindent belead, a rendezői instrukció szerint emelkedik a pulzusszám, a közbetapsolás nem hogy legyezgeti a hiúságukat, hanem egyenesen ventilátorként működik, az életösztön visz mindent. Érdekes, amikor a második felvonásban élőben előadják a Nem fog fájnit, a közönség annyira komolyan veszi a produkciót, hogy Gálvölgyivel együtt kizárólag a nővért alakító Ladinek Judit idomaira koncentrál. A vége-főcím alatt természetesen Lewis és Clark ugyanarra a mérlegre áll fel, és nincs az az eszköz, ami különbséget tudna tenni a tapserősségük között.

A Napsugár fiúkat sokszor kell játszani, mert a széria-előadás a racionális, egyben számító üzleti terv része, az eredményesség mindenek felett. A színészeket nem kell utaztatni, nem kell díszletet bontani, emlékeztető próbákat tartani, színészeket és műszakot egyeztetni. A Madáchban is legalább 100 előadást meg kell érnie, innentől kezdve lehet – bér ez nincs kimondva - sikerről beszélni.

Amikor a Broadway-n 1972-ben bemutatták a Napsugár fiúkat, majdnem 600-szor ment egyhuzamban. Nem sültek fel a filmmel sem. Előbb Walter Matthau és George Burns játszotta el. Állítólag a producerek Jack Lemmont akarták a nagy öreg Burns helyett, de Lemmon nemet mondott, mert egyrészt túl fiatalnak érezte magát a kiégettséghez, másrészt érdekes módon éppen azért, amiről a darab szól: kezdte már baromira unni Matthau ripacskodásait. Ez kölcsönös volt, nyilván.

Woody Allen és Peter Falk kettőse már nem volt ilyen ütőképes, sőt elég kellemetlen élmény volt: Woody Allen az egyik legjobb a stand up kabaréban és Peter Falk is képes tűrhetően elrezonőrködni a dolgot, de nekik korán jött ez a két szerep. Valójában Allen mellől soha nem hiányzik senki, ám A Napsugár fiúknak éppen az a lényege, hogy ketten vannak, sziámi ikrek, akik a másikkal és a másik nélkül képtelenek élni. Clark és Lewis tulajdonképpen két karakterszerep, és a játékosok ügyességén, együtt működésén múlik, a mutatvány két azonos értékű főszereppé fejleszthető-e egyidejűleg.

Túry Gergely

Ungvári Tamás, a darab fordítója azt mondja: rohanó színházi életünkben nincs idő arra, hogy ilyen kaliberű párosok szülessenek. Egy kicsit illetlenül vitatkoznánk a professzor úrral. A magyar napsugár fiúk színháztörténete azt mutatja, a véletlennél azért egy kicsit többször előfordult az ilyesmi. Benedek és Gálvölgyi megérett arra, hogy kicsinálják egymást, és a hibahatáron belül maradva nem csinálják rosszul.

(A Napsugár fiúk december 8-tól látható a Madách Színházban.)