A magyarországi műtárgypiac korábban is szépen elkülöníthető kortárs és klasszikus művészeti szintérre volt bontható, de ez a két világ közti szakadék a legnagyobb igyekezetek ellenére is csak mélyült. Míg a klasszikus művészettel foglalkozó hazai galériákat és aukciósházakat „csak” 30-40 százalékkal vetette vissza 2008 után a válság, addig a kortárs piacot ennek duplájával. Sőt, amíg a klasszikus művészeti színtér az utóbbi két évben azért többé-kevésbé helyreállt, addig a kortárs csak a külföldre orientálódás segítségével tudott életben maradni.

A klasszikus piacokkal kapcsolatosan Kelen Anna, a Virág Judit Galéria képviseletében elmondta, hogy a válság beköszönte után nemcsak a piac esett vissza az említett 30-40 százalékkal, hanem a műtárgyak árai is, és ez új stratégiát kényszerített ki a galériából.

Fazekas István

„A válság hatására koncentráltabb anyaggal készülünk az aukciókra. Míg 2008 előtt nem volt ritka a 250, vagy akár a 300 darabos tételszám sem, addig ma ez már semmiképpen sem haladja meg a 160-at. Maga az aukciós anyag is speciálisabb, nehezen eladható festők munkái helyett csak első vonalbeli művészek, valamilyen szempontból unikális darabjaival készülünk. Ezekre láthatóan van is igény, amit az is bizonyít, hogy 2012 telén a Virág Judit Galéria új aukciós rekordot állított be, a 240 millió forintért elkelt Csontváry Kosztka Tivadar Traui tájkép naplemente idején című képével. A becsértékes rendszer bevezetése is részben a válság számlájára írható, azonban a kikiáltási árak még így sem közelítik meg a 2009 előttieket.

Vevőkör szempontjából a nagy lemorzsolódás ellenére megjelent egy új vásárlói réteg, amelynek furcsa módon egy része külföldi. Náluk elsősorban a Nyolcak művészcsoport képei a kelendőek, vagy azon magyar festők munkái, akik valamilyen szempontból nemzetközi kontextusban értelmezhetőek. Ahogy látjuk, ennek általában két oka van. Az egyik, hogy a vevő magyar felmenővel rendelkezik, a másik pedig, hogy ár-érték arányosan kedvezőnek tartja a magyar műtárgypiacot. Ez nem meglepő, hiszen egy magas színvonalú francia gyűjtemény kialakítása helyett, egy hasonlóan kvalitásos magyar anyagot nagyságrendileg kisebb ráfordítással tud létrehozni.”

Fazekas István

Miután egyértelműnek látszik, hogy a hazai klasszikus művészeti piacot újraélesztették a nagy értékű magyar képeket vevő, de ezen kívül másra nagyon nem nyitott, biztonsági játékos gyűjtők, felmerül a kérdés, hogy van-e értelme a kortárs és a külföld felé bármilyen módon nyitni. Bár a Virág Judit Galéria megpróbálkozott a kortárssal galériás szinten, azért ez a kísérlet egyértelműen a sikeres aukciók árnyékában ragadt. A Kieselbach Galéria és Aukciósház ugyan egy időre felhagyott az aukciós tevékenységgel, de 2011-ben újraindította azt, és a jelek szerint nagyjából hasonló sikereket ér el ugyanazon a piacon, ahol a Virág Judit Galéria. Egyik galéria sincs rákényszerítve, hogy kilépjen a megszokott medréből, de azért az is látszik: hosszú távon itthon nincs egyértelmű továbblépési lehetőség a már bejáratott aukciók és a 20. század első felét feltérképező, és néha a kortársba bele-belekóstoló hazai kiállítások folytatásában.

Einspach Gábor, a Kieselbach Galéria és Aukciósház képviselője a válság utáni helyzet kezeléséről és jövőbeni tervekről beszélt a hvg.hu-nak. „A válság után a műtárgypiacon egyértelmű megoldási stratégiának az látszott, hogy az aukciók és az ott felvonultatott tételek számát is csökkenteni kell. 2009 elejétől az aukciók helyett a private sale értékesítési formára koncentráltunk, ami esetünkben főművek, különleges alkotások soha nem látott sűrűségben való kínálatát, kiállítással és katalógussal egybekötött értékesítését jelentette. Azt gondoltuk, hogy felelősséggel tartozunk a gyűjtőknek, a vevőinknek, akik magyar festészetbe fektették a pénzüket, és szükség van azoknak az eredményeknek a megtartására, amelyeket a kilencvenes évek eleje óta a magyar festészet minőségét tükröző árszínvonalban elértünk. 2011-ben érzékeltünk egy szignifikáns élénkülést a piacon, ezért az árveréseket újraindítottuk. Fontos volt azonban, hogy kevesebb, de kitűnő kvalitású, vagy izgalmas műveket kínáljunk, és jobban elemezzük a keresletet annak érdekében, hogy a tételek nagy része biztosan vevőre találhasson. Egyébként a magyar gyűjtők hagyományosan az árverésekre koncentrálnak, és ezt nehéz átalakítani.”

Túry Gergely

Elég közkeletűvé vált az a vélekedés, hogy a hazai klasszikus és klasszikus modern festészet árszínvonala jóval a reális felett volt a válság előtt, ami egyébként egyedi jelenségnek mondható a régióban. Egy ilyen felfújtnak mondható árszínvonal egyértelműen jobban megszenvedte a globális válságot, és feltehetően – bár a képek árai az utóbbi években emelkedtek – soha nem fog visszatérni arra a szintre, amelyen 2008 előtt volt. Ezzel kapcsolatosan Einspach Gábor így vélekedett:

„Ha GDP-arányosan nézzük, a hazai jövedelmeknek megfelelnek a piaci árak. Azonban fontos látni, hogy a magyar képzőművészet legalább olyan színvonalú, mint például a svéd vagy a svájci, azonban azok árszínvonalától a magyar messze elmarad, még akkor is, ha a válság előtti időszakot vesszük alapul. A recesszió utáni időszak egyértelműen pozitív jelensége az, hogy tapasztalható egy törekvés, ami a magyar festészetet igyekszik nemzetközi kontextusban elhelyezni, és olyan rangos kiállítóhelyekre eljuttatni, amik eddig elérhetetlenek voltak. Erre jó példa a Kieselbach Galéria segítségével az Art Institute of Chicago-ba jutott Rippl-Rónai József-mű, a Karcsú nő vázával. Ez a festmény a világ egyik legrangosabb múzeumának állandó kiállításán szerepel, Rippl-Rónai francia kortársainak legjelentősebb alkotásaival, méghozzá az eddigi visszhangok szerint átütő sikerrel. Ugyanez az igyekezet a közgyűjtemények felől is látszik, elég ha a bécsi, vagy a tervezett párizsi Nyolcak kiállításra gondolunk. Ha ez az építkezés tovább folytatódik, akkor a korábban itthon drágának tartott magyar művészet nemzetközi kontextusban meglepően olcsóvá válik. Ahhoz azonban, hogy a klasszikus magyar képzőművészet nemzetközileg ismert és elismert legyen, a fentebb említett folyamatoknak a lehető legnagyobb intenzitással tovább kell folytatódniuk. A magyar művészet nemzetközi kortárs piacra való betörése sem egyszerű, de a klasszikus színtéren ez sokkal nehezebb. A Kieselbach Galéria ebben aktív partnere a múzeumoknak.”

Túry Gergely

Látható tehát, hogy a hazai klasszikus műkereskedelemben is megjelentek a nemzetközi ambíciók, még úgy is, hogy a magyar piaci közeg újra kedvezőnek mondható. Egyértelműnek látszik, hogy a külföldi reprezentáció nem csak hosszú távú célként jelenhet meg a hazai klasszikus galériás színtér képviselői között. A magyar művészet nemzetközi kontextusban való elhelyezése és országhatárokon túli népszerűsítése nem csak kulturális érdek, hanem piaci is. Ez a törekvés ráadásul a hazai árverések külföldi vevőkörét is növelheti, ami a jelenlegi piaci helyzetben különösen fontosnak tűnik a magyar aukciós házak számára.