Makláry Kálmán azon kevés hazai galerista egyike, akit a válság nem kényszerített komolyabb stratégiai változtatásokra. Mivel kezdetektől nemzetközi léptékben gondolkodott, a hazai piac pár évvel ezelőtti drasztikus romlásával is szembe tudott nézni. Egyetlen kelet-európai galeristaként tagja a párizsi székhelyű Syndicat National des Antiquaires-nek, galériája számos rangos képzőművészeti vásár visszatérő kiállítója, ő maga pedig 2012-ben a maastrichti TEFAF-n a világ hat legígéretesebb fiatal galeristája között mutatkozhatott be. A rendszeres budapesti és nemzetközi kiállítások szervezésén túl a hazai képzőművészet külföldi terjesztéséért is sokat tett. Makláry hiánypótló kiadványokkal segít abban, hogy olyan életműveket, mint például Reigl Judité vagy Hantai Simoné, minél teljesebben ismerhessenek meg a világban. Eddigi legnagyobb szabású munkája - a közel 700 oldalas Hantai album-monográfia - többek között fellelhető a Pompidou Központ két hete megnyílt Hantai-életműkiállítás könyvesboltjában is.

Fazekas István

hvg.hu: Mikor kezdődött a képzőművészet iránti érdeklődése? Mi indította el ezen az úton?

Makláry Kálmán: Korán találkoztam a képzőművészettel, hiszen a családban többen is festettek. Annak idején én is jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára, de nem vettek fel. A sikertelen felvételi után külföldre mentem, és egy-két évnyi európai kísérletezés után “nagyot léptem”, az óceán túlpartjára költöztem. 1989-ben már a New York állambeli Mohawk Valley Community College-en hallgattam művészettörténetet, amit pár év múltán a San Diego-i Mesa College-en folytattam. Persze izgatott a gyakorlati munka is, úgyhogy nagyon hamar jelentkeztem a város Mingei International Museum-ába azzal a céllal, hogy önkéntesként segítsem a kiállítások rendezését, majd a múzeum állást ajánlott.

Munka mellett folytattam a tanulmányaimat, és szerettem volna egy egyetemi csereprogram keretében európai tanulmányútra indulni. Végül a francia fővárosba jutottam el, ami annyira magával ragadott, hogy nem is akartam továbbmenni. Itt, újra önkéntesként, a Párizsi Magyar Intézet ajtaján kopogtattam. Néhány kiállítás megrendezése után látták, hogy értek ahhoz, amit csinálok, így szerződést kaptam és öt évig ott is maradtam. Óriási hatással volt rám Csernus Tibor, akivel jó barátságba kerültem és több kiállításának megszületésénél is módomban állt bábáskodni. A fordulópont az Étienne Sándorfival való találkozásom volt, ezután kezdtem el tudatosan is keresni a kint élő, magyar származású művészeket.

hvg.hu: Hogyan fért bele a kutatás az intézeti munkaidejébe?

M.K.: A kutatással inkább munkaidőn kívül foglalkoztam. Francia munkarend szerint dolgoztunk, így a két órás ebédidőt nagyon jól ki tudtam használni, hiszen Párizsban sok aukciót rendeztek 1 és 3 óra között. Ezt az időt szinte minden nap az aukciósházakban töltöttem, ahol nagyszerű Munkácsy, Mednyánszky és Zichy képeket is láttam. A legtöbb ilyen munkához ráadásul olcsón hozzá lehetett jutni, hiszen akkor nem nagyon voltak még Párizsban gyűjtőik. Később aztán kinti és itthoni magyarok is felfigyeltek erre a jelenségre, de én már hamarabb elindultam azon az úton, amire ők csak akkor léptek rá. Czóbel Bélának például én csináltam először csúcsárat Párizsban. Amikor időről-időre hazalátogattam, rengeteg festő albumát vásároltam meg antikváriumokban, majd Párizsba visszatérve elkezdtem nyomozni a bennük szereplő párizsi tulajdonosok után. Ezzel a “detektívmunkával” számtalan kép és hagyaték nyomára bukkantam. Az a néhány év, amit a párizsi aukciók anyagának tanulmányozásával töltöttem nem csak az eddig említett okokból volt fontos számomra, hanem azért is, mert megedződött a szemem és ebben a témában a tudásom is elmélyült. Az aukciókra szánt műveket katalógus híján “életnagyságban”, közelről lehetett szemlélni. A folyamatos tréning hatására már 10-20 méterről felismertem a magyar festményeket.

Ez idő alatt fedeztem fel  Réth Alfréd életművét. A XX. század elején Franciaországba költözött, kiváló művész halálát követően fogadott hazájában is elfelejtődött, itthon pedig közel 70 évvel utolsó kiállítása után szinte teljesen ismeretlen volt. Néhány évnyi kitartó kutatást követően, a Párizsi Magyar Intézetben, majd a Budapest Galériában megrendezett retrospektív kiállítás után, róla adtam ki az első könyvet. Azóta a gyűjtés, a könyvkiadás és most már a galéria szép szimbiózisban töltik ki az életemet.

Fazekas István

hvg.hu: A könykiadásnak mennyiben kultúrmisszió és mennyiben történik azért, hogy a galéria által képviselt művészek hírnevét segítse?

M.K.: A könyvkiadás értékteremtés, de a szellemem is gazdagodik általa. Olyan alkotók életművében mélyülhetek el és mutathatom fel értékeiket, akiket a világ még nem, vagy nem valódi művészi rangjuk szerint ismer. Persze egy könyv létrehozása a galerista munkáját is segítheti. A kiadást megelőző kutatómunka során olyan tényekre és művekre bukkanhatunk, amikre egyébként nagyon nehezen találnánk rá. Arról nem is beszélve, hogy egy könyv kiadása kapcsán olyan kapuk nyílnak meg az ember előtt, amik egy átlagos galerista előtt talán örökre rejtve maradnának. Egy életmű teljes feltérképezése a szakmámban is biztosabbá tesz: segít például annak megítélésében, hogy egy elém kerülő alkotás valóban a művész munkája e, vagy hamisítvány.

hvg.hu: Végül miért hagyta ott Párizst Magyarországért?

M.K.: Egyszer egy beszélgetés során megemlítettem Erdész Lászlónak, hogy szívesen nyitnék galériát Magyarországon. Kis idő elteltével felhívott, hogy látott egy nagyszerű helyiséget a Falk Miksa utcában, ahol közösen megvalósíthanánk a tervemet. Másnap hazarepültem és miután jól végiggondoltam mindent, úgy döntöttem belevágok.

hvg.hu: Mai napig szoros kapcsolatok fűzik Franciaországhoz és rendszeresen jelen van nemzetközi vásárokon. Elképzelhetőnek tartja, hogy egy napon hazai kortárs képzőművészt képvisel majd itthon vagy külföldön?

M.K.: Én Franciaországban élt és élő magyar művészek megismerésére és megismertetésére nagyon sok időt és energiát áldoztam. A világban egyre többen ismernek el e terület szakértőjeként, fordulnak hozzám szakvéleményért. A magam területén is sok munka vár még rám, sorjáznak a feladatok és az időm véges. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ma Magyarországon nem könnyű a művészek helyzete. A magam tapasztalatából így inkább csak tanácsot adnék. Azt javaslom a művészeknek, az itthoni lehetőségeken túl próbálják megmérettetni magukat külföldön. Vagy olyan magyar kortárs galéria művészeként, ami tudja, hogy rendszeresen jelen kell lenni a nemzetközi színtéren, vagy ha a mai pénzhiányos időkben itthon ez nem sikerül, próbáljon külföldi galériát találni. Hiszem, hogy az egymásnak való értékek egymásra találhatnak országhatárokat átívelve is.

hvg.hu: Nem gondolja, hogy például egy francia galéria szívesebben foglalkozik egy közelben lévő francia művésszel, mint egy hasonlóan kvalitásos magyarral?

M.K.: Ebben nem vagyok biztos. A galerista feladata a művész és a művek képviselete, de ehhez – különösen a mai információs lehetőségekkel telített világban – nincs szükség a művész állandó személyes jelenlétére. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy a galerista is vállaljon felelősséget, ne csak a művész. Lényeges, hogy osztozzanak a kockázatban.
A galerista képviseljen inkább kevés alkotót, de őket hatékonyan és professzionálisan. Egy-egy művész reprezentálása nem csak néhány kiállítást jelent, több éves együttműködésben kell gondolkodni, ami komoly befektetéssel is jár. Igazából ez a hosszú távú építkezés – kiállítások, katalógus, könyv, rendszeres nemzetközi megmérettetés és visszajelzések – az, ami segítheti egy művész munkáját, ez nyújthat igazi biztonságot a számára.

Fazekas István

hvg.hu: Az olyan nagyokon kívül, mint Reigl Judit, Hantai Simon vagy Fiedler Ferenc, egy fiatal koreai művészt is képvisel, Hur Kyung-Ae személyében. Hasonlóan ifjú magyar művész miért nincs a galériánál?

M. K.: Furcsának tűnhet, de Hur Kyung-Ae-t több szál köti az ön által is említett nagy, Franciaországban élt, élő művészekhez. A Párizsban élő fiatal koreai festőnő kiállítására egy ottani barátom ajánlása miatt mentem el. Olyan izgalmas képi világgal találkoztam, hogy azonnal megvettem négy képét. Egy hónap múlva már budapesti galériámban rendeztem számára kiállítást. Itt mondta el egy interjúban, milyen nagy hatással volt rá Hantai és Reigl művészete, doktori disszertációjában is velük foglalkozott. Azóta én képviselem. Minden nemzetközi vásáron óriási az érdeklődés iránta, alig győzzük teljesíteni az igényeket. Tervezzük a katalógusát, több évre szóló együttműködésben gondolkodunk.
Kérdésre visszatérve, itthon egyelőre nem találtam olyan valakit, aki első látásra, ugyanilyen szellemi izgalommal töltött volna el, ugyanakkor ennyire szervesen kötődött volna a galéria művészeihez. Ezzel a galéria és az általa képviselt alkotók közötti kapcsolat lényegét is megfogalmaztam: a magasra emelt értékküszöb fölött fontos, hogy legyen azonos hullámhossz művész és galerista között, illetve működjön egy belső kohézió a különböző művészek egymás mellett élő alkotásaiban. Talán egyszer lesz ilyen itthoni művész is.

hvg.hu: Hogyan látja a galériáját 10 év múlva?

M.K.: Inkább úgy fogalmaznék, hogy hol látnám szívesen 10 év múlva. Nagyon örülnék, ha Londonban lenne, mondjuk a New Bond Street-en.

hvg.hu: Ennyire kilátástalan itthonról a jövő?

M.K.: Én nagyon szeretek itthon lenni, de amit csinálok, annak máshol, messzebbre szólóan is lehetne helye. Éppen a képviselt értékek érdekében is. Ott talán olyanok is felfigyelnének rájuk, akiknek eszébe sem jut Magyarország. Hadd lehessünk előfutárai annak, hogy egy jó gyűjteménybe, legyen az bárhol is a világon, ugyanúgy kerüljenek be Magyarországról is művek, mint ahogyan Szlovákiából és Romániából. Egy napon talán ez a szellemiség visszagyűrűzik Magyarországra is.