Közel harminc évvel ezelőtt és több mint 30 évvel az „Évszázad mérkőzése” után a Hobo Blues Band fura lemezzel jelentkezett. Az Esztrádon a zenekartól addig megszokott dögös blues-számok mellett helyet kaptak kuplék, „színházas dalok”, és egy a capella mű is. Ez utóbbiban dolgozta fel Földes László a legendás meccset, és helyezte azt sok iróniával a kor társadalmi kontextusába.
A dalban a gólok, a focisták mellett benne van természetesen, hogy „Szepesi Gyuri volt a magyar nép szeme”, szerepelnek benne az 50-es évek világát megvilágító strófák a nagy győzelem miatt elindított békeversenyről („így hatott egymásra a sport és a munka”), sztahanovistákról, no meg hogy a néppel együtt „boldog a mi bölcs vezérünk”. Hiszen „nevezetes év lett ez az ötvenhárom, győzelmet arattunk a kapitalistákon”.
A konklúzió pedig az, hogy túl a Don-kanyaron, Isonzón, Mohácson, most végre büszke lehet a magyar, hiszen "4:2 a félidőben, a végén 6:3".
Aranycsapat a színpadon
E dal és az 50-es évek spiclivilággal átitatott futballőrülete később szerepel a Hobo által – a Csokonai Színház számára írt és Vidnyánszky Attila által rendezett – Csattanuga csucsu című „spiclirevűben” is, ahol megjelenik többek közt az Aranycsapat legnagyobb sztárja, Puskás Öcsi. E darab is az ötvenes évek mindennapjait mutatja be, de Puskás már az 54-es elvesztett vébédöntőt elemzi: „Kikaptunk és magunkra maradtunk. 11 áruló lettünk, aki ötvenszer győzött, egyszer nem. Magyarország nem vesztett, hanem csaltak, és eladtuk a meccset. … Úgy beszélnek az egészről, mintha egy új Mohács következett volna be. Pedig másodikok lettünk a világon. Alattomban jöhettünk csak haza. Kövekkel dobálták a házam ablakait, a gyerekek nem mertek iskolába menni.”
Egy másik zenés színdarabban is helyet kap az angol–magyar. Fenyő Miklós és Tasnádi István Aranycsapat című musicalje szintén arról szól, hogy az 50-es években „Nekünk nincs más, csak a foci van”. Itt épp a 6:3 visszavágóját (7:1) idézik fel rock and rollba csomagolva:
A filmesek is beindultak
Számos dokumentumfilm (többek között Surány András 1982-es Aranycsapata, Almási Tamás 2009-es Puskás Hungaryje) mellett játékfilmek is készültek e nagy nemzeti mítoszunkról. 1956-ban mutatták be a mozik Keleti Márton A csodacsatár című szatirikus vígjátékát, ami az aranycsapat sikereire épít, és a szerepelnek benne a válogatott tagjai is. Puskás azonban a film forgatása után disszidált, és ez nagyon kellemetlen volt a kommunista hatalomnak. Jeleneteit kivágták a filmből, a csodacsatárt Hidekuti Nándorral helyettesítették.
Tímár Péter viszont konkrétan az évszázad mérkőzését állítja a fókuszba az 1998-as 6:3 avagy, Játszd újra Tutti című filmmel. Ebben az Eperjes Károly alakította focimániás utcaseprő egy véletlen folytán 1953. november 25-én, azon a bizonyos nagy napon találja magát. Mivel kívülről ismeri a meccs minden pillanatát, és nem is tartja magában ezt a tudását, bárhová megy, elrontja a rádió előtt szurkolók örömét. Persze felfigyel rá az ÁVO, bekerül a képbe a kor néhány ismert arca is, ám a vígjáték – azon kívül, hogy Szamóca jutalomjátéka – sok mindent nem adott hozzá sem a 6:3 történetéhez, sem az 50-es évekről való tudásunkhoz, sem a filmtörténethez.
Focirodalom
Érdekes módon irodalmáraink inkább az 1954-es tragédiával felérő vébé-ezüsttel foglalkoznak. Mind Esterházy Péter, mind Darvasi László a 2006-os vébére kiadott kötete (Utazás a tizenhatos mélyére, A titokzatos világválogatott) érinti ezt a témát. Sőt, mint Bakcsi Botond megjegyzi, a két közismert focirajongó-író problémafelvetése kísértetiesen hasonlít. A magyar focira ugyanis az jellemző, hogy a közelmúltja és a jelene is hiányzik. Ezen kívül pedig a magyar foci két dologról szól: az ’54-es berni döntőről és Puskás Ferencről.
Mindkét író elképzeli, mi lett volna, ha nyerünk Bernben a németek ellen: Magyarországon megerősödik Rákosi hatalma, ’56-ban nem tör ki a forradalom, a magyar nép visszanyeri önmagába és a kommunizmusba vetett bizalmát. A magyar foci tüneményes felívelése és a német foci kínos hanyatlása következik.
Hemző Károly
Darvasi korábban azért ír a 6:3-ról is: „Krisztus feltalálta és bemutatta a megváltást, Leonardo da Vinci úgy festette meg a nő titkát, hogy nem fejtette meg a mosolyát, Shakespeare drámai jambusokba verselte a dán királyfi megrendítő történetét, Puskás Öcsi pedig 1953. november huszonötödikén, londoni idő szerint délután két óra negyvenkettő perckor labdát kap Czibor nevű játékostársától. Puskás elmosolyodik, s úgy húzza el a labdát a rárontó Wright elől, hogy az angol tehetetlen rongybaba módjára száll ki a képből. Ezután Puskás a bal sarokba bombáz. Te is lehetsz művész, de ne legyél az, tartja a mondás. Darányi százados előtt sokáig él a kép, Rákosi elvtárs egy üres grundon letérdel Puskás Öcsi elé, s azért könyörög, hogy a fiatal köpcös magyar férfi tanítsa meg dekázni, passzolni és mozdulatlan szempillákkal driblizni.”
Esterházy szerint pedig „Puskás a futball utolsó személyisége, személyes személyisége, a modernitás utolsó villanása és összefoglalása, az út az egyetlen metafora felé. Őt követően már (csak) sztárok vannak, a léthelyzetnek nem megoldása van, hanem válaszverziók vannak, magas szintű, perfekt változatok. […] Másképp fogalmazva: Puskással szűnik meg a játék, s kezdődik a szórakoztatás korszaka.”
A foci a népé, a foci a hatalomé
A legutóbbi, az Aranycsapatról szóló kötet – mint a hvg.hu-n már bemutattuk – Benedek Szabolcs nemrég megjelent Focialista forradalom című dokumentumregénye, amely leginkább szintén a berni döntőről és annak hatásairól szól.
A szerző azonban lapunknak szólt az évszázad meccséről és a hatalom-futball viszonyáról is. Mint mondta, amikor Rákosi Mátyás megtudta, hogy az angolok ellen fogunk játszani, idegességében ordibált Sebes Gusztáv szövetségi kapitánnyal, mert rettegett attól, ha az Aranycsapat elveszíti a mérkőzést, az nagyon negatívan hat majd a közhangulatra. Ha az egyszerű emberek szempontját nézzük: ők is ki akarták sajátítani a labdarúgósikereket, hiszen egy olyan rendszerben, ahol emberek tűntek el, sok egyéb szörnyűség történt, és elnyomás volt, kompenzációként annak örülhettek, hogy itt vannak a mi labdarúgóink, akik mindenkinél jobbak, és meghódítják az egész világot. Tehát a válogatott egyszerre lehetett a nép és a vezetőség kedvence, és ha lett volna ellenzék, az ellenzéké is.
