Valahol Angliában

A Titanic talán legegyénibb filmje volt Ben Wheatley Valahol Angliában című alkotása, amely valahol a pszichedelikus történelmi film és az abszurd egzisztencialista dráma között helyezkedik el. A filmben négy katona dezertál a 17. századi angol polgárháborúból és úgy döntenek, harc helyett inkább megkeresik a közeli sörfőzdét. Egy tágas, de még éppen belátható mezőn kötnek ki, ahol szembetalálkoznak a titokzatos, démoni alkimistával, O’Neillel, aki egy pillanat alatt hatalmába keríti a társaságot – különösen az okoskodó, ám folyton megalázkodó tudós Whiteheadet –, arra kényszerítve őket, hogy segítsenek neki megkeresni a mezőn elásott kincset.

Nemsokára más élelem híján a mezőn termő varázsgombák is előkerülnek, innentől kezdve pedig sem a főhősök, sem mi nem tudhatjuk pontosan, mi történik éppen. Szereplők halnak meg és támadnak fel indokolatlanul, és az is kiderül, hogy természetesen sem sörfőzde, sem kincs nincs a közelben, így az embereket ide-oda rángató és manipuláló O’Neil szándékai is egyre kevésbé világosak.

A végig fekete-fehérben forgatott film idővel egyre nyomasztóbbá válik, a helyszínül szolgáló mező pedig amennyire nyitott és sima, olyannyira reménytelen és börtönszerű: nem nehéz az élet metaforájaként látni, ahogy az egymásra utalt groteszk figurák egy látszólag nyílt, valójában zárt térben botladoznak. A Valahol Angliában ambivalens film: szereplői hol a fűbe szarnak és archaikus trágárságokat vágnak egymás fejéhez, hol az élet értelmetlenségéről beszélnek vagy gyilkolják egymást látszólag ok nélkül. Éppen ez az ambivalencia teszi azonban különös, összezavaró élménnyé.

Halhatatlan szeretők

A vámpírok ma már nem gyilkolnak, hanem korrupt orvosokat lefizetve szereznek friss vért, amelyet aztán általában nyalóka formájában vesznek magukhoz, a halhatatlanság pedig egy idő után baromi unalmas – derül ki Jim Jarmusch legújabb, Halhatatlan szeretők című filmjéből, amelyet a Titanic Filmfesztivál zárógáláján mutattak be.

A film főhősei egy több száz éve együtt levő kifinomult és arisztokratikus vámpírpár, Adam és Eve, akik az unalom és a világ elől a művészetekbe és a gótikus-melankolikus manírokba menekülnek, de úgy tűnik, már nem bírják soká. Adam rejtőzködő, depressziós rocksztár, aki néhány évszázaddal ezelőtt Schubertnek írt zenéket, amiket aztán ő a saját nevén adott el. De felbukkan a még idősebb drámaíró, Christopher Marlowe is, aki a sztori szerint a Hamlet eredeti szerzője, és most Marokkóban bújkál. A szereplők már az öngyilkosságot fontolgatják, úgy látják, semmi sem olyan már, mint régen: a vér minősége is romlik, egyre többször mérgezett; az általuk csak megvetően zombiknak nevezett halandó emberek pedig tönkretették a világot: a végén mégis az derül ki, hogy az élet megy tovább számukra is.

Jarmusch eddig is vonzódott a „rossz korba született”, kifinomult, misztikus, társadalmon kívüli figurákhoz, most viszont úgy érezhetjük, egy az egyben azonosul hőseivel, ami viszont nem jelenti azt, hogy helyenként ne mosolyogná meg őket, azaz rajtuk keresztül saját magát. Összességében egy bájos, szerethető, kikacsintós menőzést kapunk, amelynek nézése közben bizonyára vágyat érzünk majd a szereplők élete és stilizált, habkönnyű melankóliája iránt.