„Ne szóljon be a pultos az illuminált vendégnek“
Egyre több szórakozóhely lepi el a belvárost, de mi alapján válik valami sikeres törzshellyé és mitől lesz egy másik tiszavirág életű? Mennyiben változtak a pesti underground zenei bulik, egyáltalán, hogy bulizunk ma a 90-es évekhez képest?
Hol vannak már az - első csókos – sulis rendezvények, a megvadult házibulik, esetleg a tábortüzes összeborulások, a slágerlistás Arató-diszkók! Nagyjából ez volt a 90-es évekig a buli-evolúciós irány. Később jött az E-Play, a Tilos rádiós bulik, majd az új évezredben az audio-vizuális, fürdőzős Cinetripek. Ez utóbbiban több stílusú zene megfért egymás mellett. És az ekkor még itthon új hullámnak számító elektronikus bulik sem osztották meg a partizókat. Mindenki oda járt, ahová a haverjai és ahol jó zene volt. Az underground nem egy uniformizálódott divat volt, komplex élményre vágyott a közönség. Igazi életérzésre, kompromisszumok nélkül.
„Ma el nem mennék ennyiért buliba”
A 2000-es évek elején a bulizás elkezdett elsődlegesen a csajozás-pasizás igényre építeni, amivel semmi baj nincsen, de kétségtelenül maga után vonz egy olyan szórakozni vágyó réteget, amelynek a zene csak sokadik szempont az éjszakai elhajlásban. A kilencvenes évek elejétől kezdve, az elektronikus zene mint tendencia egyre jobban rétegződött, az ezredfordulóra már egy stabil bázist talált magának itthon, akik akár nagyobb összegű belépőt is váltottak egy-egy ígéretes estéért.
A kilencvenes években azért volt underground, mert akkoriban ehhez tudtunk nyúlni, eljutottak hozzánk olyan zenei hullámok, amelyekre vevők voltak a fiatalok, igény volt az elmélyülésre - kezdi a visszaemlékezést Csete Manek Gábor, aki jelenleg a Toldi és a frissen megnyitott Lärm szórakozóhely üzemeltetője.
„Mi havonta egy nagy drum‘n bass bulira mentünk el, a szentendrei Complexbe és a Váci útra. Ennyi volt. Már akkoriban 3-4000 forintos belépővel! Ma el nem mennék ennyiért buliba, de ez volt akkor az underground és itt találkoztam olyan zenékkel, amelyek beindították a kreativitásomat. 2004 után aztán mindenki DJ akart lenni, mindenki bulit szervezett.”
Brandet kell építeni
Ezzel párhuzamosan megjelent a sok kiskocsma, emiatt és a későbbi gazdasági okok miatt sem divatosak már az óriásbelépős bulik. Nehéz ma rentábilisan kihozni egy jó estét, amikor egy-egy hétvégi napon 3 külföldi fellépős buli van, és alig van ember, aki elmegy rá.
Silye Dani reklámszakember évekig programszervezőként dolgozott, szerinte egy szórakozóhely csúcsra járatása nagyon sokrétű feladat, éppoly kockázatos és összetett, mint egy brandépítés. „Nyilván már régen sem non-profit módon gondolkodtak a szervezők, de akkoriban az szervezett bulit, aki szerette azt a közeget és zenét.
Amikor anyagilag is elkezdett felfutni a szórakoztatóipar, hirtelen mindenki meg akarta lovagolni ezt a hullámot. „Ma is megfigyelhető, hogy ha tartalmilag nem építi a hely a márkát, ha nem ad pluszt, akkor könnyen megunják. Ha minden igényes (a zenétől, dizájnig, a körítésig), az sokkal inkább lojalitást épít, mint az, ha csak arra figyelnek az üzemeltetők, hogy hol legyen a VIP-parkoló.
A Tilos bulik például hosszú távon is jól tudtak működni, a Cinetrip is csak a 15. éves évfordulója után zárt be pár éve, akkor is biztonsági okok miatt. Egyszer sem hoztak a szervezők semmilyen kompromisszumot, végig amellett a látásmód mellett maradtak, ami miatt elkezdték az egészet.“
Abban mindketten egyetértenek, hogy a hitelesség és az időtállóság titka, hogy a tulaj, a programszervező és a kommunikáció világa összhangban legyen. Persze ez sem feltétlenül hoz olyan menő üzleti modellt, mint a top 40 számokat játszó helyek.
Kiölték a klubkultúrát
A pávázás, a magamutogatás vagyis a reprezentáció minden buli elkerülhetetlen velejárója. Csupán ennek mértéke, a kivagyiság az, amely megkülönbözteti a Toldihoz hasonló helyeket a „top 40“-es helyektől.
Kiölték a klubkultúrát, mert rövidtávon jól működik a hype, az esemény-érzés, hogy megnyílik egy új hely átütő kommunikációval és mindenki odatódul a megnyitóra, meg utána is egy darabig. Ezt az attitűdöt nemhogy enyhítik, még rátesznek egy lapáttal és folyamatosan újabb meg újabb helyeket nyitnak.
A profi vendéglátós az, aki hosszú távon ebből él, mindig ott van a vendégek között. Az értelmiségi romkocsmáknak és az „iparos szervezeteknek” különböző a struktúrája. Dani szerint az utóbbiak kevésbé emberbarátok, míg a kevésbé feszes irányítás alatt álló romkocsmában annak is megvan a bája, hogy a csapos cinikusan mégsem azt a piát adja neked, amit kérsz, mert szerinte az szar. „Mikor ez a két világ keveredik akár szervezés, akár vendégek vagy szemlélet terén, ott konfliktusok tudnak kialakulni.“
A véleményformáló közeg, illetve az ő kalauzhalaikat követő emberek ízlése már nem ugyanaz, ezért zene vonatkozásában eltér az ízlésük, bár nyitottak az újra, de inkább a bevett dolgokat kapnák - folytatja Dani, aki szerint a programszervezőnek és a DJ-nek nagy felelőssége van, hogy hogyan követik le a vendégek bulizásra is, nem csak lazulásra való igényét.
„Ott van példának az Urimuri, ahol kitalálták, hogy ők csak 4/4-es elektromos zenét játszanak, sosem mondták, hogy mindenkinek meg akarnak felelni és úgy néz ki, működik. Sok esetben a DJ tudja, hogy ez a hely koncepciója, de tisztában van azzal is, hogy sok éppen ott bulizó ember mást szeret, viszont utánajárással és odafigyelésssel le lehet egy-két olyan remixet adni, hogy mindenki elégedetten támolyogjon haza.“
Szívvel-lélekkel csinálja
„2005. környékén a VI. kerületi romkocsmák felfutása gyors volt, „elberlinesedett“ az egész környék, nagyon jó dolog volt, igazából ekkor indult Budapesten a partifőváros-hullám is. A Toldi üzemeltetését két éve kezdtem el és nagyon sok matek kell hozzá, sokat kell balanszírozni, ennek ellenére mindenféle állami támogatás nélkül nemzetközi fellépőink vannak.“
Manek azok közé tartozik, akik nagy kockázat árán újat akarnak adni és bár labilis a vállalkozás, mégis látszik, hogy szeretik az emberek. „Van, aki felméri a közeg ízlését majd megpróbálja kiszolgálni és van, aki alapból megpróbálja átalakítani azt.“ A Toldi felelőse száz százalékban ez utóbbi „iparoshoz” sorolja magát. „Én egy olyan réteget szolgálok ki, amely kíváncsi, gondolkodó és haladó szemléletű, akinek nem a reprezentáció az elsődleges, ha szórakozni indul.“
Egy vendég ma már nem csak a zenére figyel, hanem, hogy hogyan szól hozzá a biztonsági őr, mennyi jég van a piájában vagy milyen betűtípussal szerkesztették a menülapot - veszi át a szót Dani. „Ha van egy jó koncepció, akkor lehet, hogy azt a számot is szeretni fogja, amit egyébként utál. Sokszor a közönségnek nem evidencia, hogy mindegyik helynek mások a szabályai. Másrészről az iparági szereplőknek meg azt kéne tudniuk, hogy az embereknek nincs meg az ehhez való urbánus intelligenciájuk, értem ezalatt, hogy, például ne legyen ideges a DJ, ha számot kérnek tőle, vagy ne szóljon be a pultos az illuminált vendégnek.“
A jövő? Lökje a levegőt!
Dani szerint, a jövőben újra visszajön a zene iránti elsődleges igény és visszatérnek azok a klubok, ahol élvezni lehet a nagy hanghatást. „Amikor végigállod a hosszú sort, bemész és elkap az endorfin-flash és azt sem tudod hol vagy. Ezekben a bulikban a hangcucc a legfontosabb, hogy az hogyan löki a levegőt. Ezt egy századfordulós ház pincéjében tolongva nem lehet megkapni.“
Ez nem működik komplex hang és fényhatás élmény nélkül sem, ehhez viszont ideje kimozdulnunk a Bazilika tér-Andrássy-Ezsébet tér-Király utca négyszögből. Maneknek is valami hasonló hiányzott, úgy hozta a sors, hogy rá is talált az álmára a Fogasház felső szintjén. Ez a romkocsma is Pest belvárosában bújik meg, mégis eredendően „hangpara mentes“. Így a kompromisszumok nélküli elektronikus zenei bulik új esélyt kapnak a nemrég megnyitott Lärm nevű szórakozóhelyen.
Ahol a falak feketék. Pávák kíméljék!
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
