Szigeten nem csak fiatalok vannak, az a bizonyos 18-25-ös (vagy legyünk bátrabbak szociológiailag: 15-25-ös) korosztály, hanem harmincasok és a rock and roll-szépkorúi, negyvenesek is. Ezt többek közt onnan tudhattuk meg, hogy a természetesen csúnyán devalvált legendás kifejezést ez esetben simán kiérdemlő wales-i rockzenekar, a Manic Street Preachers koncertjére a fiatalok jelentős része elhagyta a Nagyszínpad előtti teret - elmentek leginkább az A38 sátorba a friss és felkapott New York-i rapperlányt, Angel Haze-t megnézni. Mi meg ottmaradtunk. Szmájli.

mti

Az 1986-ben négytagú együttesként alakult, majd a pályáját a gitáros-ideológus, Richey Edwards eltűnése (öngyilkossága) után trióként folytató Manics nem először lép fel a Szigeten, James Dean Bradfieldék harmadszor vették be a Nagyszínpadot. Sok más zenekarhoz hasonlóan, ők sem fiatalon, vagy sikereik csúcsán jutottak el Magyarországra, de mivel vállalható módon öregedtek és klasszicizálódtak, ráadásul az elmúlt években is képesek voltak működőképes dalokat összehozni, egy pillanatig sincs olyan érzésünk, hogy levitézlett öregfiúk árulnák a portékájukat itt, a keleti végeken. Még az is rendben van, hogy James Dean Bradfield gitáros-énekes úgy néz ki, mint egy munkaidő után megvadult könyvelő, aki kioldotta és félrecsapta a nyakkendőjét, az erősítőire walesi-i lobogókat feszítő Nicky Wire basszusgitáros meg szokás szerint és simán hozza a klasszikus (egyszerre kúl és nagyon vicces) különc figuráját.

A Manic Street Preachers utolsó nagyjából 12 hónapja ráadásul kifejezetten izgalmasra sikerült. Tavaly kiadtak egy akusztikusabb jellegű, szívhez szóló nagylemezt, Rewind The Film címmel, melyet keblére ölelt a zenei sajtó, nemrég pedig kihoztak egy merőben más hangulatú albumot (amely érdekes egységet alkot az előzővel), a Berlinben készített, részben a kora-nyolcvanas évek újhullámát, részben a Bowie-féle berlini periódust megidéző, európaias hangulatú Futurology-t, amely ugyan csak igen szép kritikákat kapott.

Fülöp Máté

Szóval, hogy slágerparádé. Nos, igen: a Manics simán megtölt egy órát elképesztő és nagyszerű popdalokkal. Az például egyenesen bombasztikus, hogy a Motorcycle Emptiness című klasszikussal indítják a koncertet - magaslati pontról indulunk, de ott is maradunk, hiszen néhány, egyébként tényleg kiváló újlemezes daltól eltekintve az úgynevezett kihagyhatatlan számok követik egymást. Egy bő húsz éves életműből persze sokféle szetlistát lehet összeállítani, de ez itt egy fesztivál, ez pedig a többé-kevésbé nyilvánvaló zenekari fesztiválprotokoll, mármint, hogy számsorrend egyenlő a legismertebb számok plusz néhány dal az aktuális lemezről, lemezekről (itt a teljes számlista).

A hab a tortán az utolsó dal, a Manic Street Preachers emblematikus dalai közül is az egyik legfontosabb, az If You Tolerate This Your Children Will Be Next. Bele a szívünk közepébe.