szerző:
Tetszett a cikk?

Két lemezzel is megörvendeztette idén rajongóit a könnyűzene-történelem egyik legfontosabb szólóelőadója, Prince. De hogyan aránylik a néhány napja megjelent zenekaros album és a szólólemez pályafutása legjobb pillanataihoz? Lemezkritikánk.

Az 1958-as születésű Prince Rogers Nelson, azaz, ahogy a világ ismeri, Prince a poptörténelem egyik legnagyobb hatású és legsikeresebb előadója, aki a nyolcvanas években egészen elképesztő művészi sorozatot produkált. 1980-as Dirty Mind című albumától (ez volt a harmadik nagylemeze az 1978-as For You és az 1979-es cím nélküli nagylemez után) szinte minden évben jelentkezett egy új albummal és egészen az évtized végéig, az 1988-as Lovesexy-ig képtelen volt hibázni (itt például megnézhetjük az elképesztő listát).

Még a kilencvenes évek elejére is jutott érvényes és sikeres lemeze, az 1991-es Diamonds and Pearls és 1992-es albuma, melyen - címként - először használta a Love Symbol jelet. Egyszerre tudott művészi és populáris lenni, keverte a funkot, a soult, a rockot, az art-popot, '85-ös lemezén a hatvanas éveket idéző beatles-es pszichedéliába is belekóstolt, kikacsintott a hiphopra és az elektronikára, gitárhős volt és mesteri dalszerző, egyszerre rajongott érte a fekete és a fehér közönség.

Rögzítsük is írásban: Prince helye olyan művészek mellett van a polcon, mint a Beatles, a Stones, Neil Young, Bob Dylan vagy David Bowie.

A kilencvenes évek közepe felé aztán, mintha elvágták volna. Hosszú éveken át erősen átlagos, saját sztenderdjéhez képest nehezen elfogadható, egy-egy villanástól eltekintve látványosan tanácstalan nagylemezeket készített, ráadásul sorban egymás után.

Lemezkiadójával, a Warnerrel már 1992-ben összerúgta a port a Love Symbol nagylemez szerinte nem elégséges promóciója kapcsán - a lemezkiadó egyébként is Prince-válogatáslemezeket látott volna szívesen, és kevesebb sorlemezt, mert azt gondolta, ez jobbat tenne az üzletnek.

Zárójel, a Prince kontra lemezkiadó fejezet mellé: a művész sokáig harcolt a digitális zenebiznisszel is, néhány éve azt nyilatkozta, hogy "az internetnek vége", s bár a Spotify-on és az iTunes-on például már elérhető, a Youtube-on a mai napig nem találhatóak meg hivatalos klipjei, sőt felhasználók által felrakott Prince-klipeket sem találhatunk az oldalon, kizárólag koncertfelvételeket vagy más típusú user generated Prince-tartalmakat.

Prince innentől kezdte őrült tempóban kezdte gyártani és kiadni az albumokat, csak, hogy letudja a Warner felé fennálló kötelezettségeit. 1993-ban The Hits címmel megjelentetett egy tripla gyűjteményt, egy évvel később Come címmel kihozott egy albumot, ami valójában egy resztlilemez, ugyanabban az esztendőben megjelentette a még a nyolcvanas években elkészített, de fiókba tett Black Albumot, utolsó két nagykiadós stúdiólemeze (az 1995-ös The Gold Experience, és az 1996-os Chaos and Disorder) közül a másodikat már nem is volt hajlandó promótálni. Távozott, saját kiadót alapított, később volt olyan lemeze is, amit csak a neten, rajongói klubja körében terjesztett.

Egy évtizede, 2004-ben tért vissza jól ismert nevéhez, és a szélesebb poptérbe. 2004-es Musicology című lemezét ismét Prince néven jelentette meg, persze nem a Warnernél - mellyel akkor még nem ásta el a csatabárdot -, hanem a Sony Columbiánál. Kétségtelen, hogy hosszú, tényleg hosszú évek után ez volt a legjobb (és végre értelmezhető módon kiadott és prezentált) Prince-album, de azt azért fontos megjegyezni, hogy ez a lemez sem érte el a klasszikus Prince-periódus színvonalát. A múzsa visszajött, adott egy udvarias puszit, de szájon azért nem csókolta a szexi anyaszomorítót.

Az elmúlt tíz esztendőben készített további lemezei között vannak hasonlóan tisztes zsánerdarabok (3121, 2006; Planet Earth, 2007) és akadnak inkább zavarba ejtő albumok (Lotusflow3r/MPLSound, 2009; 20Ten, 2010) - mindenesetre, bár nem csúszott vissza a kilencvenes évek második felének, a kétezres évek elejének többnyire nehezen értelmezhető mocsarába, Prince esetében továbbra is inkább a múlt, mint a jelen a vonatkoztatási pont. Jellemző, hogy utolsó két igazán érvényes és fontos slágere - amelyek megtöltenék a táncparkettet egy tetszőleges, vagy ahogy manapság mondani szokás: random buliban - az 1992-es Sexy MF és My Name Is Prince. S persze ott az 1995-ös The Most Beautiful Girl In The World, ami még értékelhető mennyiségű szívet dobbantott meg világszerte.

Persze az is érdekes, hogy miközben Prince nem nagyon tudott vagy akart kilépni a komfortzónájából, nem volt képes eléggé fókuszált lenni, és (jobb esetben) többé-kevésbé önmagát ismételte, az elmúlt években számos olyan izgalmas előadó bukkant fel a megújuló-kísérletező soul-R&B vidékén, akik amúgy le sem tagadhatnák, hogy így vagy úgy Prince köpönyegéből bújtak ki, vagy legalábbis nagy hatással volt rájuk az immár veterán popzenész. Elég, ha Janelle Monáe, Miguel vagy Frank Ocean nevét említjük. Ja, és persze Justin Timberlake-et, D'Angelót vagy az Outkastot se felejtsük ki.

Nos, ami a két új, 18 év után ismét a Warner lemezkiadónál megjelentetett lemezt illeti, nincs jó hírünk - persze igazán rossz sem. A három női kísérőzenésszel (a kanadai Donna Grantis gitárossal, a dán Ida Nielsen basszusgitárossal, és az amerikai Hannah Ford dobossal) 3rdeyegirl néven rögzített Plectrumelectrum rendes, feszes funk-pop-rock-album, sok karcos gitárral, vastag riffekkel, sok kiabálós énekléssel, néhány puhább soulos cuccal, némi garázsrock-hatással, néhány olyan dallal, amelyet Prince átengedett Fordnak, s egy számmal - az albumzáró Funknrollal -, mely a másik lemezen, az Art Official Age-en is szerepel.

Ez utóbbi a Prince-szólóalbum. Egy rendes Prince-szólóalbum. Egy kicsit kísérletezős, eljátszik a kortárs elektronikus tánczenével, még egy bizonytalan dubstep-betét is elcsattan az Art Official Cage című nyitószámban, de egyébként semmi olyat nem hallunk, amivel ne találkoztunk volna Prince-lemezen, főleg a nyolcvanas évek második felében, a Parade és a Lovesexy között. Az ugyanakkor kifejezetten szórakoztató, ahogy a művész itt-ott visszalopkodja követőitől a zenei fordulatokat - gondoljunk csak a Sign "O" The Timest idéző Breakfast Can Wait című dalra és Justin Timberlake-re.

Összességében mindkét lemez rendben van (klasszikus 3/5), de egyik sem revelatív (ráadásul Prince az igazi bombaslágerrel továbbra is adós marad), de talán inkább az Art Official Age izgatja az ízlelőbimbókat. Mindkettő boldoggá teheti a rajongókat, s egyik sem rontja a kényes pedigrét - de, ami a legfontosabb, hogy mindkettő udvarias meghallgatása leginkább ahhoz csinál kedvet, hogy előkapjuk a klasszikus Prince-albumokat.

 

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
40-50 ezer háztartást érint, hogy a Posta júliustól nem viszi ki a napilapokat

40-50 ezer háztartást érint, hogy a Posta júliustól nem viszi ki a napilapokat

Egy síncsere után 120-ig gyorsulhatnak a vonatok a ceglédi vonal egyik szakaszán

Egy síncsere után 120-ig gyorsulhatnak a vonatok a ceglédi vonal egyik szakaszán

Fejenként 121 kiló élelmiszert dobunk ki a szemétbe évente

Fejenként 121 kiló élelmiszert dobunk ki a szemétbe évente