„A szeretkezés nem különösebben érdekes foglalatosság, mivel vég nélkül ismételhető” – szól Alfred Jarry örökérvényű tétele, és hiába próbálkozik ötven árnyalattal, az E.L. James regényből készült filmadaptáció sem képes megcáfolni a klasszikus francia szerző bonmot-ját. A stílusos, szadisztikus és aprólékosan ábrázolt erotikus epizódjairól elhíresült könyv filmfeldolgozásának több mint húszpercnyi szexjelenete minden, csak nem izgató: kezdetben gyönyörűnek induló, majd giccses festmény, a film utolsó harmadában pedig maga az unalom.

Ahogy a könyv, úgy a film sem igazán a szexre helyezi a hangsúlyt: a regényben a főszereplő, Anastasia Steele belső monológja és Christian Grey-jel folytatott párbeszédei dominálnak, a filmben pedig mintha semmi sem dominálna a párocska átható tekintetén és vággyal teli sóhajtozásán kívül.

hvg.hu

A film rendezője, Sam Taylor-Jonhson alkotásában úgy tűnik, ismét eredeti szakmájának, a szobrászatnak és a fotóművészetnek hódolt. A film figurái hidegek, élettelenek, és az egyik gondosan megkomponált képből lépnek át a másikba. Mindez a nagyhatalmú, távolságtartó és kiismerhetetlen fiatal milliárdos, Christian Grey esetében nem lenne rossz elgondolás, azonban Jamie Dornan mindent megtesz azért, hogy mindezek ellentéte, a szupercukiság megtestesítője legyen.

Dakota Johnson kevésbé tűnik zombinak a vásznon, de benne is előbb vesszük észre a cukiságfaktort, mint a gondolkodó, érzelmekkel teli fiatal nőt. Úgy tűnik, A szürke ötven árnyalatának alkotói a casting után máris fellélegeztek: találtak két kivételesen szép, fényérzékeny emberpéldányt, akik közt működik a kémia, a néző meg csak nézzen.

A szürke ötven árnyalata a film utolsó tíz percét leszámítva egyáltalán nem veszi komolyan magát. E L James könyvében a fejlődésregények hagyományait követve ártatlan Anastasiáján keresztül bevezet bennünket a szadomazo kultúra rejtelmeibe: alaposan feltérképezi a szubmisszív kapcsolatok természetrajzát, bemutatva mind a domináns, mind az alávetett helyzetet. Ehhez képest a filmverzió szinte kineveti mindezt. Míg a regényben mást sem olvasunk, mint a főhősnő Christian Grey-jel kapcsolatos félelmeit és kételyeit, a filmbéli Anastasia leginkább szórakozik a férfivel, és komolytalannak tartja szadisztikus hajlamait.

A film elején szűztelenített lány néhány vonaglást és szépen fotózott jelenetet leszámítva olyan, mint aki már túl van mindenen. Így a kétórás film 90 százaléka leginkább egy bájos Disney-filmre hasonlít, amiről ha Dakota Johnson vetkőzni kezd, ki kell küldeni a gyerekeket.

Ha ennyire üres, akkor mégis mivel próbálták megtölteni az alkotók a több mint kétórás mozifilmet? A mozi ugyan okos dramaturgiával emeli át és teszi cselekménnyé a könyvben megírt történetet, de ebből az egyszerű felmondásnál sokkal több nem lesz. Egy kapcsolat kisebb bonyodalmakkal tarkított, de alapvetően közhelyes kibontakozását láthatjuk az irányításmániás szépfiú és az ábrándos lelkű bölcsészlány között. A jelenet- és cselekménysor stimmel, de a film épp akkor heréli ki a regényt, amikor azt sugallja, hogy Anastasiát és Christiant az Isten is egymásnak teremtette.

A brit írónő regénye ugyanis pontosan a lehetetlenből sző a hölgyek szívének kedves fikciót: mi történik, amikor megjelenik a herceg fehér lovon, és közli az átlagos nővel, hogy ő a királylány, ő a kiválasztott.

A film alkotói még a gesztusok szintjén sem próbálják érzékeltetni, hogy a két főszereplő valójában két külön „kasztba” tartozik. A film nem csupán világok találkozásáról, annak lehetőségeiről és lehetetlenségeiről nem kíván szólni, a behódolásra épülő kapcsolatokat is csupán az említés szintjén próbálja bemutatni. A filmadaptáció főként a két főszereplőre és az egymásból kiváltott hatásaikra koncentrál.

hvg.hu

A lebutított történet során két ember egymásba szeret, akik tisztázzák kapcsolatuk szabályait: mit képesek vagy képtelen megtenni a másikért. Azonban az egyesség a kölcsönös nyitottság ellenére sem jöhet létre, mert mindketten mást akarnak: Christian egy domináns-alávetett viszonyba akarja Anastasiát belekényszeríteni, a lány pedig egy hagyományos, normális kapcsolatot vár a férfitől.

A szürke ötven árnyalata a „szerelem mindent legyőz” és a „kutyából nem lesz szalonna” közhelyek közül az utóbbit választja. Aki tehát a műfajban igazi mélységekre és valódi tartalomra vágyik, inkább nosztalgiázzon a nyolcvanas évek klasszikusával, a Kilenc és fél héttel, vagy az ilyen alá- és fölérendeltségre épülő kapcsolatokat érzékenyen feltáró 2002-es A titkárnő című filmmel.

Ha pedig már minden áron A szürke ötven árnyalata, akkor érdemesebb elmerülni a könyvben, annak is az eredeti, angol verziójában, mert Tótisz András magyar fordítása igazi bűncselekmény a szöveggel szemben. De jobban járunk, ha a Szürke-trilógia helyett olyan erotikus klasszikusok közt böngészgetünk, mint Sade márki életműve, H. D. Lawrence Lady Chatterley szeretője című remekműve, Nabokov Lolitája, Apollinaire Tizenegyezer vesszője, vagy éppen Alfred Jarry – egyáltalán nem unalmas – Szuperhímje.