„Bűnös mindenki – tartja a közfelfogás –, aki szembehelyezkedik a társadalom többségének erkölcsi felfogásával. A modern társadalomban – sírja ugyanez a felfogás – sokkal több a bűnös ember, mint a becsületes. Minél tovább gondolkozom, annál kevésbé tudom összeegyeztetni ezt a két igazságot.” Ezt az elmésséget csak azért nem tulajdonítanánk az aforizmák nagymesterének, a francia La Rochefoucauld hercegnek, mert a 17. században még nemigen használták a „modern társadalom” kifejezést. A felszínes kis bölcsesség egy budapesti joghallgató, Illés Béla neve alatt jelent meg az I. világháború idején az Érdekes Újságban.

A szerző, aki 30 évvel később a szovjet hadsereg őrnagyaként tért vissza Magyarországra, és aki mind a Rákosi-, mind a Kádár-korban a hatalom kedvelt írója maradt, 1917-ben Doktor Utrius Pál honvédbaka hátrahagyott írásai címmel jelentetett meg egy cseppet sem a háborús erőfeszítéseket segítő fiktív levelezést.

A leveleket a már 1914 júliusában behívót kapott, pesti polgári családból származó fiatal és a vele szerelmi viszonyba gabalyodó nővére írja, illetve kapja. Illést is besorozták – megszenvedte a román, az albán és az olasz frontot is. De a könyv – és az abból készült film – nem a frontélményeket sűríti össze, hanem a hazajáró gondolatokat. Mélyen pacifista regény a háború közepén, amely megihlette Grunwalsky Ferenc rendezőt is.

Utrius Pál az illési aforizma szerint bűnös. A társadalom többségének erkölcsi felfogása ugyanis 1914 nyarán bosszút követelt, a kutya szerbek megregulázását. Az elő hetekben nemzetiszín-pántlikás, szabadságharcos dalolós forgataggá váltak a pályaudvarok, ahol a civil közlekedést egy ideig kiszorították a katonavonatok.

Utrius Pál nem énekelt velük. Az ő alapvető érzése az volt, hogy ez az egész háború nem az ő ügye, őt nem bántotta sem a szerb, sem a román, sem az olasz, neki nincsen a frontvonal túloldalán állókkal semmi vitája, ő haza akar menni a titkos családon belüli idillbe nővéréhez, Margithoz. A júliusi behívót szorongatva össze is verekszik barátjával azon, hogy miért kéne neki Ferenc Ferdinándért bosszút állni. Azért a Ferenc Ferdinándért, akit egyáltalán nem kedvelték Magyarországon.

A Monarchiát, és ezzel együtt Magyarország közigazgatási egységét veszélyeztető föderalizálási elképzeléseiről a magyar politikai elit hallani sem akart. Az Est című bulvárlapnak azért sikerült felhajtania egy magyar főnemest, aki bizalmas viszonyban állt a meggyilkolt trónörökössel. Ám sokat elárul, hogy Karátsonyi Jenő grófnak bizonygatnia kellett az olvasók előtt, hogy Ferenc Ferdinánd „igenis szimpátiával viseltetett a magyarok iránt, és ennek az érzésnek minden alkalommal, a mikor csak lehetett, kifejezést is adott”.

Grunwalsky kerüli a történetmesélést, ehelyett hangulatokat közvetít, egy impresszionista tablót kapunk, amin minden a maga ellentéte. A kiképzőtiszt az 1914-ben nyomtatásban is megjelent hazafias szólamokat szavalja átszellemülten a katonáinak; szólnak az 1848-as katonadalok – „Föl-föl vitézek a csatára” – amivel anno Ferenc József ellen indultak hadba a honvédek, és amivel most Ferenc Józsefért készülnek meghalni.

Közben azonban valószerűtlen lebegés veszi körül a nézőt, és az egyik alak minduntalan elröhögi – kétségbe vonva, hiteltelenítve – a pátoszt. Akárcsak a sorozáson, ahol nem harcra kész férfiakat látunk, hanem olyan megalázott embereket, akik bokafogásban kénytelenek pózolni a bizottság előtt. „Még a feleségem sem nézhet az én seggembe!” – áll ki büszkén a bajszos parasztember a méltóságért, míg fel nem törlik vele a padlót.

Maga a háború meg sem jelenik a színen: Utriust csak egymagában látjuk gyakorlatozni a kaszárnya udvarán, ahogy újra és újra a rohamozást gyakorolja. Ugyanakkor archív felvételeken látunk tüzérségi üteget a futószalag-termeléshez teljesen hasonló módon újra és újra tölteni az ágyút, látunk a hátukon cipelt géppuskától tántorgó katonát.

Ez már nem a „mennydörög az ágyú, csattog a kard” háborúja volt, hanem a modern ipari termelés által megalapozott nagyüzemi emberölés. Az archív képekhez új hang – nyögés – is társul: márpedig nyögvenyelősen nem lehet hősöket ábrázolni, csak elnyűtt, kiszolgáltatott, kényelmes (másoknak gyötrelmes) kis civil életükből erőszakkal az erőszakra kiszakított embereket.

Utrius Pál azonban továbbra sem akar ölni, fel akarja mentetni magát, akár azon az áron is, hogy egy felesleges – de a fronttól való megszabaduláshoz nagyon is szükséges – műtétet végeztet el magán. Az antihős, aki vakbelét hátrahagyva menekül a szerb, a román elől. Menekül, de nem menekül meg. A műtét vége vérmérgezés. Az addig is lázálomszerű képfüzér immár valói lázálommá válik, amelyben nővéréről vizionál.

A film azonban nem ér véget itt. Száz évvel az Utriusnak kézbesített behívóparancs után egy másik fiatal is megkapja a maga behívóját egy másik – de szintén a Balkán-félsziget északi részén – kirobbant véres háborúba.

Nem léphetsz kétszer ugyanabba a háborúba – írhatta volna az Érdekes Újság számára Illés Béla 1915-ben, húszévesen, mielőtt belépett volna az elsőbe. De mégis, az ember sosem tanul, belelép újra és újra a következőbe, figyelmeztet a rendező.