Jovanotti nem áll be a fiatalosat játszó zenészek vállalhatatlan sorába. Legújabb lemeze, a 2015 cc tele van pakolva elektronikával, popos pezsgéssel és a fiatalság megdicsőülésével, ám a zenész örök pozitivitása kirángatja a csapdából.
Nincs is kínosabb annál, mint amikor realitásérzéküket vesztett pop-rocksztárok 50-60-70 évesen is megpróbálják fenntartani fiatalságuk látszatát, és valamiféle vélt társadalmi elvárástól (rosszabb esetben pénz- és elismerésvágytól, esetleg az egó csillapítatlan étvágyától hajtva) ondolítanak, szőkítenek, tupíroznak, zseléznek, melíroznak magukon egyet, aztán a húrok közé csapnak, és összeszorított implantátummal belekezdenek, stúdióba vonulnak, inkább zenével, dalban mondják el azt, amit.
Ebben persze ludas a toszkán rapper is, aki persze ma már nem rapper – indulása óta elég nagy távolságokat tett meg zenei értelemben, adott ki afrikai zenei ihletettségű albumot (L'albero), volt több rockos kirándulása, ellátogatott a dzsesszesebb hangzás felé is, lemezről lemezre építette be az újabb hatásokat. Melyek között ott van az olasz popzene hagyománya is annak minden modorosságával, túlzásaival, dallamosságával, érzelgősségével. Ami nem változott: a hihetetlen mértékű pozitivitás, ami a dalok többségéből árad, a közéleti érdeklődés, az a könnyedség, amellyel a kapitalizmus természetétől a rasszizmusig bármiről megszólal (s amely mégsem feltétlen lesz felületes). Penso positivo! és tényleg. Zenéjében, szövegében ki se látszik az olaszságból: bárhonnan szed hasonlatokat, szóképeket, metaforákat a focitól a legalapvetőbb konyhaművészeten át az esőig, minden a lét élvezetén alapul, onnan nyer értelmet és irányt.
Aki erről három percben meg akar bizonyosodni, az a legjobb, ha megnézi a Mezzogiorno című szám videóját (sőt videóit, mert több verzió is készült, egyik jobb, mint a másik) – mind képi világában, mind szövegében a legjobb példázata a pozitív és kreatív Jovanotti-világnak.
A zeneileg eklektikus Ora, azaz Most című album után következő a 2015 cc (2015 köbcenti) egységesebb: tarol az elektronika. Az első számok a féktelen bulizás mintapéldányai különös tekintettel a fiatalságra. Hiába no, a 48 éves zenésznek valamikor be kellett már akadjon az öregedés témája, mégpedig a maga botoxos vonatkozásában – a lemezborítón is egy bababőrűre retusált arcot látunk (holott Jovanotti inkább hasonlít a valóságban egy bibliai prófétára). Végig az albumon ez a kettősség érhető tetten: rengeteg szó esik a korról, az öregedésről, az idő visszafordíthatatlanságáról, de nem a nyavalygás szintjén, hanem a megfiatalodás kapcsán. Zene, hajnal, örök szombat, nyár, varázslatos lány, élettel teli – motívumok és számcímek, adrenalin és mámor olyan töménységben, hogy ettől még egy ibizai DJ is önkéntes Sosztakovics-maratonra ítélné magát. No és persze a nemzedéki himnuszra szerelt Gli Immortali, A halhatatlanok – fiatalsághimnusz a férfiklimax hajnalán. Mindez roppant ciki lenne, ha a Jovanottiban most is tomboló pozitivitás nem tenné szerethetővé, örömtelivé az egészet. A legközhelyesebb szintifutamok, a leggátlástalanabb ritmusok, a fütyülhető dalocskák szemrebbenés nélküli stadionhimnusszerű monumentálissá növelése ennek köszönhetik, hogy egy sokak számára tökéletes nyári album jött létre, nem pedig valami zenei értelemben vett prosztatagyógyszer.
Úgyhogy aki a nyáron ellátogat a lemezbemutató turné valamelyik olaszországi állomására, sok tízezer emberrel együtt elég jó közösségi élményre van kilátása.
Egy év alatt jelentősen romlott Orbán Viktor kormányfői alkalmasságának megítélése, Magyar Péter viszont tömegeket tudott meggyőzni arról, hogy kompetens vezetője lehetne az országnak – derül ki a HVG számára készült Medián-felmérésből. A többség tavaly még Orbánt látta alkalmasabb kormányfőnek, idén viszont már Magyart.
2 284 732 beérkezett szavazatról beszélnek.
Nem minden magyar hullarabló. Maradtak még páran, akik agresszornak látják az agresszort és áldozatnak az áldozatot.
Elmondása szerint megrögzött Bond-rajongó, aki számára a karakter szent terület.
