Még az áramszünet sem állíthatta meg őket - Foals

A Foals rétegsikerekre törő, matekrock zenekarként indult, aztán utolsó két lemezükkel (Total Life Forever, Holy Fire) egészen más irányba terelték a zenekar pályáját. Ma már néhány számuk vérbeli stadionrock, már majdnem Foo Fighters-t idéző regisztereken, de azért még pont annyi csavarral, hogy most ők jelentik a közös nevezőt a megrögzött  indie-hívek és a felületesebb rádióhallgatók között. Egy éve, a VOLT fesztiválon is bizonyították már, hogy nagyon könnyen belakják a kluboknál nagyobb tereket, úgyhogy várható volt, hogy a még nagyobb léptékű Sziget sem fog gondot okozni nekik. Az egyetlen pillanat, amikor mégis megdöccent a műsoruk, az egyik új számukat, a Mountain At My Gates-et félbeszakító áramszünet miatt volt. De a brit zenekar ezt is profin viselte, a kényszerszünet után ott folytatták, ahol abbahagyták.

Az áramszünet 1:15-nél

A Foals műsorába  tényleg nehéz lenne belekötni, mert a pattogós, korai, art rockosabb számaikat (Ballons, Olympic Airways, Two Steps Twice) mindig a megfelelő pillanatban váltották valamelyik epikus, fesztivál-kompatilisebb, együtt énekelhető dalukkal (My Number, Blue Blood). A csúcs nyilván a majdnem a végére hagyott hipszter-himnusz, az Inhaler volt: itt már tényleg csak az volt a kérdés, mikor jön le a közönség soraiba az apró frontember, Yannis Philippakis. És ő jött is, igaz csak kicsivel később, és őt szerencsére elkapták a nézők, nem úgy, mint kollégáját, a pórul járt Horrors-frontembert, Faris Badwant.

MTI / Szigetváry Zsolt

A Foals karrierje csúcsán érkezett a Szigetre, és már csak ezért sem értjük, miért nem ők kapták meg a legkésőbbi nagyszínpados időpontot Ellie Goulding helyett. Főleg úgy, hogy az egyébként aranyos, de egy ekkora léptékű fesztivál kontextusában súlytalan Goulding-show inkább csak viccként volt értelmezhető.

Kárpótlás 2011-ért - Interpol

Az Interpol 2011-ben már járt a Szigeten, de a sötét tónusú poszt-punkjuk nagyon elhalt a még világosban kezdődő koncerten. Igaz, akkor épp ők sem voltak a csúcson, sőt, talán a zenekar első komolyabb hullámvölgye (nem sokkal korábban hagyta el a zenekart az egyik alapítótag, Carlos D) után érkeztek akkor Budapestre. Nagy kár volt érte, mert az Interpolnak a kezdetektől, kb. 2002-2003 óta elég elkötelezett rajongótábora volt itthon is, köszönhetően annak, hogy ők is a nagy gitárzenei hullámmal (The Strokes, Yeah Yeah Yeahs, White Stripes, Black Rebel Motorcycle Club) együtt robbantak be a köztudatba. Az Interpol aztán idővel a műfajjal együtt egyre kevésbé volt már divatos, de talán pont a mostanra jóval kisebbre zsugorodó teljesítménykényszer miatt adtak ezúttal egy izzadságmentes, felszabadult, tipikus best of koncertet a Szigeten.

Az Interpol koncertjeinek sava-borsát mindig is a gitáros Daniel Kessler adta (főleg Carlos D kiválása után), az ő jellegzetes gitározási technikáját öröm nézni, és mindebben az a jó, hogy a közönségnél csak maga Kessler élvezi jobban, ahogy belekezd mondjuk a NARC vagy a Rest My Chemistry gitártémájába. Öt nagylemez után már nehéz olyan számlistát összeállítani, amelybe minden közönségkedvenc szám belefér, de ez a koncert amúgy is egy, már az első lemezével kultikussá váló banda életműve előtti főhajtásról szólt. Olyan erős érzelmi töltetű albumot, mint amilyen a 9/11-hangulatot a lehető legjobban megragadó Turn On The Bright Lights (2002) volt, már nem fognak készíteni, de azért annyit simán megérdemeltek, hogy még egy ráadásszámra (Untitled) is visszatérhessenek.

MTI / Marjai János

Az Interpolnak tehát megadatott az, hogy egy korábbi halovány fellépésükért kárpótolhatták ugyanazt a fesztivált. És Kessler Twitter-bejegyzése alapján még Budapestet is imádták.

Budapest, I adore you. I do. What a town. See you guys at Sziget later this evening!-DK pic.twitter.com/DxP1AHsNf3

— Interpol (@Interpol) 2015. augusztus 13.