Premier előtti vetítésen mutatták be a francia dokumentumfilmes David Korn-Brzoza és a szintén francia történész Olivier Wieviorka Hitler után című dokumentumfilmjét a Francia Intézetben. A probléma, amivel a film foglalkozni kíván – miszerint a háború azután is folytatódik, hogy hivatalosan már véget ért – húsbavágó, igen riasztó képet mutat.

Wieviorka személyesen is részt vett a bemutatón és az azt követő vitán. Felvezetőjében kijelentette, hogy ki akart lépni a nyugati nézőpontból, és a teljes Európa három évét szándékozott ismertetni, kiemelt tekintettel Közép-Kelet Európára. A filmből ugyanakkor sugárzik a nyugati szemlélet, és tele van olyan egyszerű hibákkal a Kelet-Európai történelem ismertetésében, ami egy szimpla wikipédiás kereséssel is kiküszöbölhető lett volna: téves dátumok, összekevert szereplők, rosszul megrajzolt térképek.

De ha elfogadjuk a tényt, hogy egy olyan dokumentumfilmet kapunk, ami főzés közben szokott futni a háttérben valami féltudományos tévécsatornán, akkor a Hitler után tartogat érdekes képeket és történetetket. Wieviorka arról beszélt, az volt a céljuk, hogy ezt a történészek által már jól kutatott, ellenben a szélesebb közönség előtt alig ismert időszakot, az 1945 és 1948 közötti éveket közérthetően tárják a nézők elé.

Bár némileg túlméretezett kronologikus történelemleckét kapunk, de mindezt a film képei – jórészt eddig kiadatlan, újraszínezett és feljavított archív felvételek – alaposan kárpótolják.

A film a lerombolt városok látványával nyit, a csontvázszerű házak légifelvételei jelzik a háború végét. Rendkívül érdekes nyomon követni a romvárosok, mint például Berlin vagy akár Budapest, újjáépítésének képeit és történetét.

A készítők különös hangsúlyt helyeztek Berlin esetében a nők szerepének kiemelésére. Egyrészt a férfiak meghaltak a háborúban, másrészt hadifogolyként a szövetségesek városait építették újra. Így a feladat a nőkre hárult. Izgalmas képek mutatják be a végeláthatatlannak tűnő törmelékek elhordását, ahogy élőláncban adják át a nők egymásak a téglákkal megrakott vödröket. A szemét eltüntetéséhez nem állt rendelkezésükre gépi erő, így két kezükkel kellett kitakarítani a porig rombolt fővárost.

Megtudhatjuk, hogy a nők nem csak takarítottak, hanem építettek is. Betekintést nyerünk azokba a kőművesiskolákba, ahol a nőknek tanították a mesterséget. Látjuk, ahogy az asszonyok alapanyag híján, a törött téglákat újrahasznosítják. Ugyanitt a hiány és a kreativitás egyéb formáit is megfigyelhetjük: hogyan lesz német sisakból tésztaszűrő vagy éppen gumiabroncsból cipőtalp.

A tévesen ezresnek fordított, de valójában milliós számú nemi erőszak érintése mellett a film kitér az árvák és elveszett gyerekek történetére is. Különleges felvételek a szüleiket kereső gyerekek hirdetései vagy éppen a berlini blokád alatt az amerikai repülőkből hulló csokoládét majszoló apróságok elkapott mosolya. A nyugat-berlini amerikanizálódást izgalmasan kapja el a baseballozó berlini gyerekek felvétele.

Ahogy maga Wieviorka is jelezte, ezt az ambivalens időszakhoz nem csak az újjáépítés, az optimizmus jellemzi, hanem az erőszak is, ami nem szűnt meg a háború végével. A film kendőzetlenül – sőt, talán már túl hatásvadász módon – mutatja be a háborút követő további zsidók elleni pogromokat, a németek elleni közösségi támadásokat, sokkoló képeken láthatjuk a felkoncolt kollaboránsokat, a csehszlovákiai német civilek kivégzését.

Izgalmas jelenetek a háború utáni európai menekültek és migránsok vándorlásának képei. A film külön kihangsúlyozza a kelet-európai németek milliós elvándorlásának, vagy éppen kiűzésének kérdését. Wieviorka elmondása szerint fontosnak találta megmutatni, hogy a közösségeken belül egyéni döntések vezettek erőszakhoz vagy éppen emberséghez. A háborút követő években ugyanis volt az egyénnek döntési joga, még egy ilyen, a nagypolitika által erősen determinált helyzetben is.

Békés Csaba történész a film bemutatóját követő hosszú opponensi véleményében azért mindehhez azt is hozzátette, a film nem emeli ki eléggé, hogy az olyan lépések, mint például a németek kitelepítése, a szövetségesek áldásával és szemet hunyásával történtek.

Békés szerint a film egyébként egy már meghaladott szemléletet követ, különösen a keleti blokk államait tekintve. A Szovjetunió hatalmi zónájába került országokban ugyanis a szovjetizáció már a hatalomátvételek idejére lezajlott, csak éppen hol gyorsabban, hol lassabban. Ilyen szempontból téves a szovjet hatalom ellen hősiesen küzdő államokról beszélni.

Összességében, ha nyitott történelemkönyvvel az ölünkben nézzük meg, tudatosítjuk magunkban, hogy gyakran propagandafilmekből származó felvételeket látunk, és elfelejtjük, hogy az elmúlt harminc évben is készült már dokumentumfilm, akkor ámulhatunk az olyan felvételeken, mint a Kreml óriás vörös csillagának készítése vagy a leszakadt hidakon csomagokkal átvonuló menekülttömegek.

Végeredményben, nem olyan nagy baj, ha egy kritikus időszakot bemutató filmet kritikai éllel szemlélünk.