Tudja az ember, persze, tudja, hogy az élet véges, és tudjuk azt is, hogy minden halál felfoghatatlan. De vannak, akikről azt gondoljuk, örökké élnek. Akik olyan vitalitással végzik munkájukat, olyan elementáris kisugárzással léteznek, hogy úgy érezzük, nem foghat rajtuk a halál. Kocsis Zoltán ilyen ember volt. Rettenetes leírni, hogy november 6-án elhunyt. Hatvannégy évesen, szinte napra pontosan annyi idősen, mint legkedvesebb zeneszerzője, Bartók Béla – kezdődik a Zeneakadémia rektorának, Vigh Andreának a közleménye.

Miután számba veszi az írás hihetetlen életművét, külön kiemeli, hogy Kocsis ezer szállal kötődött a Zeneakadémiához: „itt végzett, itt kezdett tanítani 1973-ban, s bár a hetvenes évek végétől formálisan már nem tanított az intézményben, újra és újra visszatért alma materébe”.

Emlékeztet arra is, hogy a Liszt Ferenc téri épület felújítása előtt rendezett "Búcsúfesztiválon" egyetlen délután-este itt vezényelte el Beethoven mind a kilenc szimfóniáját (a zeneakadémistákkal kiegészített Nemzeti Filharmonikusok élén), s a felújítás óta is rendszeresen visszajárt, mesterkurzusokat adott, többször dirigálta a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarát.

„Nem volt könnyű tanár, rendszeresen jöttek ki óráiról sírva a növendékek, és mégis rajongtak érte. Mert zenéből volt, minden gesztusa zenét hordozott, a vele való érintkezés minden formája súlyos és felemelő zenei hozadékkal járt. Ahogy egy-egy rövidebb-hosszabb frázist a zongorán megmutatott a növendékeknek, vagy ahogy egy-egy különleges metaforával megvilágított zenei összefüggéseket - a diákok számára mindig életre szóló élményt adott. Tanított ő mindig, nem kellett hozzá tanterem. Tanította a muzsikusait a próbákon, a közönséget a hangversenyeken, tanította a zenekarához vendégszólistaként meghívott ifjú zongoristákat. Utolsó zeneakadémiai fellépése is afféle tanítás volt: a nyári Fesztiválakadémián a Kelemen Kvartett közreműködésével közel kétórás, káprázatos előadást tartott Bartók vonósnégyeseiről a Zeneakadémia Nagytermében.”

Leszögezik, hogy univerzális zseni volt: a földöntúli tehetség megtestesülése. Pilinszky János - akivel a harmincegy évnyi korkülönbség ellenére közeli barátságban állt - Mozarthoz, Dosztojevszkijhez és József Attilához hasonlította egy beszélgetésben: "Egyszer beszélgettem valakivel - mondja Pilinszky -, aki szerint, ha leegyszerűsítjük a dolgot, kétféle tehetség van. Az egyik végtelen nagy adottságokkal születik, a másik: akinek végtelen nagy szüksége van arra, hogy tehetséges legyen. [.] A tehetség nem kisebb veszély, mint ha valakinek nincsen tehetsége, de meghalna, ha nem szerezné meg azt. Én ezt rögtön láttam, hogy - miként József Attilánál - ez a két dolog valahol egybeesik. Példaként említem, hogy én Kocsis Zoltánnál érzek egy ilyenfajta szorongást. Ez a virtuóznak a pokoljárása."

AFP / Stringer

Kocsis mindent tudott a zenéről, mégpedig a tudás legtágabb értelmében: nemcsak elképesztő memóriája segítette, nemcsak a legutolsó hegedűpultban megszólaló negyedhang elcsúszást meghalló borotvaéles hallása támogatta, hanem egyedülálló intellektusa is. Tagja volt a Holmi szerkesztőbizottságának, s rendszeresen publikált a folyóiratban: írásai a zenei érzékenység, a zenetörténeti jártasság és a míves fogalmazásmód különleges ötvözetei, a zenei publicisztika magasiskolái.

Univerzalitása zenei ízlésében is megnyilvánult: repertoárját meghatározta két hangszere - a zongora, illetve a szimfonikus zenekar -, de nincs az utóbbi négyszáz évnek olyan jelentős zeneszerzője vagy stílusa, melyben ne mozgott volna otthonosan. Bartók volt számára a legfontosabb: fiatal korától izgatta az autentikus Bartók-játék, s szoros munkakapcsolat fűzte az MTA Zenetudományi Intézete Bartók Archívumához, szerkesztőként működött közre Bartók saját hangfelvételeinek közreadásában, s művészeti vezetőként, karmesterként és zongoristaként gondozta a referenciának számító Bartók Béla Új Sorozat című lemezösszkiadást.

Rajongott Debussyért és Rahmanyinovért, imádta Lisztet (populáris darabjait éppúgy, mint a kései ezoterikus műveket), Haydn, Mozart, Schubert és Beethoven mindennapi kenyerének számított, Chopinben képes volt megláttatni a romantikus érzékenység mögötti klasszikus szilárdságot, az utóbbi években pedig gyakorlatilag egy személyben indította útjára a magyarországi Richard Strauss-reneszánszt, amikor számos Richard Strauss-opera magyarországi bemutatóját vezényelte el a Művészetek Palotájában. Zenetörténeti perspektívájának tágasságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a konzervatívnak tartott Strauss műveinek magyarországi bemutatásával egy időben írta meg a Straussal ellentétes esztétikai pólust jelentő Arnold Schönberg befejezetlen operájának, a Mózes és Áronnak harmadik felvonását.

„Meg sem próbáljuk megfogalmazni, mennyire fog hiányozni, hogy milyen szomorúak lehetnek a Zeneakadémia jövőbeli hallgatói, mert Kocsis Zoltánt már nem hallhatják élőben; nem próbáljuk leírni az űrt, amit maga mögött hagy, mert leírhatatlan. És azért sem teszünk erre kísérletet, mert minden efféle patetikus megnyilatkozást teljes szívéből gyűlölt. Fantasztikus humora volt. Sokszor elmondta, hogy ha tehetné, Bachot hallgatná meg orgonálni, és Chopint zongorázni (’azt úgyis tudom, Liszt hogyan zongorázott’)”.