HVG: A kortárs világirodalom egyik fenegyereke. Elhatározta, hogy a közönséget provokálva robban be az irodalomba, vagy így alakult?
Vlagyimir Szorokin: Nem vagyok provokatőr. A provokatőr exhibicionista, én pedig voyeur, kukkoló vagyok. Nem akarok senkit provokálni, kérdéseket teszek föl, csak kicsit más megvilágításban. A kérdéseim élesek, általában a társadalom fájdalmas pontjait piszkálják. Éppen ezért a társadalom ezektől, mint a tűszúrástól, összerázkódik vagy megretten.
HVG: Sokan fogalmaznak meg hasonló kérdéseket, de az ön formai megoldásai kirívóak – különösen pályája korábbi szakaszában a trágárság, a pornográfia, a tabudöntögetés, például az orosz klasszikus írók megkérdőjelezése. Miért él ezekkel az eszközökkel?
Vlagyimir Szorokin: Az erőszak országunkban szinte levegő volt. Gyerekkorunk óta ezt az erőszaklevegőt szívtuk be, és az egész XX. század vérfürdő volt. Oroszország is vérfürdőben fetrengett. A korai prózám gyakorlatilag egyetlenegy kérdés: miért nem tudnak erőszak nélkül élni ebben az országban az emberek? S ezt a kérdést nem egészen szokványos módszerekkel adtam elő.
HVG: A jég című regényének Mundruczó Kornél rendezésében tíz éve bemutatott dramatizált változata elment a tűréshatárig. A konszolidáltabb darabokhoz szokott közönséget sokkolta az erőszak, a meztelenség, a pornográfia – sokan az előadás közben elmentek.
Vlagyimir Szorokin: Sokféle irodalom létezik. Van, amelyik olyan, mint a kényelmes fotel, és van, amelyik hideg zuhany. Az én irodalmam a hideg zuhany kategóriába tartozik. Úgy gondolom, hogy a világot téves, komfortos illúzió ragadja magával, én pedig ezt az illúziót rombolom le.
HVG: Írásainak konklúziója, hogy a történelemben nincs sok lényegi változás, az emberi természet olyan, amilyen, és ne legyenek illúzióink, az életünk nem lesz jobb. Miért úgy beszél a jelenről, hogy közben a történetet a jövőbe helyezi?
Vlagyimir Szorokin: Az az igazság, hogy hosszú ideje olyan korban élünk, ahol a szokásos egyenes perspektívából, a XIX. századi írók eszközeivel már nem lehet bemutatni a mai világot. Éppen ezért számomra a múltból vagy jövőből bemutatott világ teszi lehetővé, hogy azt ábrázoljam, amit szeretnék.
HVG: A két éve megjelent Tellúria című regényében a XXI. század közepén járunk. Hátborzongató a gondolat, hogy Európa már túl van egy muszlimokkal vívott háborún. Európa szétesett, romokban az Orosz Föderáció is. Látnokként ír arról, aminek mára a részeseivé váltunk.
Vlagyimir Szorokin: Meg lehet ezt a hátborzongást fogni? Mi oroszul úgy mondjuk, hogy bogarak szaladgálnak a hátamon. Megfoghatom ezeket a bogarakat? Nem vagyok jós. A művész csak az intuícióira hagyatkozhat. Én is ezt teszem. Nem vagyok se politológus, se történész, van viszont antennám, és az valamit sugároz felém. De egyik művemmel sem az volt a célom, hogy bármit megjósoljak. A Tellúriát már 2013-ban megírtam, alapvetően Berlinben, és éppen ezért inkább Európáról szól. Berlinben olyan érzésem volt, hogy a második világháború utáni békés életnek vége, ilyen már nem lesz többé – ezért lett a regény olyan, amilyen. A legutóbbi nizzai események például az új idők jelei.
HVG: Mióta él Berlinben, és miért költözött oda?
Vlagyimir Szorokin: Négy éve élek ott, de Moszkvában is töltök időt, bár kevesebbet. Nyugat-Berlinben 1988-ban jártam először, ami felejthetetlen élmény volt. Megszerettem a várost, és úgy döntöttem, hogy ott szeretnék élni.
HVG: Lehet azt mondani, hogy mindez a mai Moszkva elleni, vagy inkább a putyini hatalom elleni döntés volt?
Vlagyimir Szorokin: Oroszországban most nagyon nehéz a politikai és a gazdasági helyzet, ami természetesen engem eltaszít onnan. De valójában már a nyolcvanas évek elejétől járok Európába, és nem nagyon tudom elképzelni az életem nélküle.
HVG: De hát Oroszország is része Európának, nemde?
Vlagyimir Szorokin: Mindenképpen, de azért más. Ott egészen más az élet, mint Európában, és ez az élet egyre nehezebb, és egyre megjósolhatatlanabbá válik.
HVG: Köszönhető mindez a putyini vezetésnek?
Vlagyimir Szorokin: Természetesen. Ha a kilencvenes években Oroszország még Európa felé tartott, akkor az utóbbi 15-16 évben nagyon ellenkező irányba fordult, és most nagyon-nagyon távol van tőle.
HVG: Európában sem egyszerű a helyzet, sőt Berlinben közelről láthatja, hogy a különféle kultúrák egymás mellett élése is létrehoz feszültségeket.
Vlagyimir Szorokin: A földi élet nem Paradicsom. Nem kell létrehozni össznépi komfortillúziót, mert az lehetetlen. A komfortérzés rövid ideig létezhet, de nem tovább.
HVG: A Tellúria ötven kis történetének mindegyikében szerepel a tellúr nevű narkotikum. Ha a tudatmódosító szöget beverik valakinek a fejébe, életre kelnek legbensőbb vágyai, és mindent felülmúló transzcendens utazás részese lehet. Ez tiltott szer, de mindenhol megtalálható. Miért fontos a használata?
Vlagyimir Szorokin: Ön is ennek a kábítószernek a függésében él.
HVG: Ön most a mobilját mutatja nekem. Ez lenne a szög?
Vlagyimir Szorokin: Előbb-utóbb a telefon pici szöggé válik, és a fejünkbe fúródik. Ez egy metafora. A könyveimet egyébként nem kell szó szerint olvasni.
HVG: Az írásaiban rengeteg az irracionális elem, mintha a tudatalattija kerülne a felszínre, szárnyal a fantáziája. Használ írás közben tudatmódosító szereket?
Vlagyimir Szorokin: Szélesebb értelemben vett kábítószerekkel nem nagyon éltem, az alkoholt kivéve. Egyszer részegen hazaértem, s akkor eszembe jutott egy elbeszélésötlet, amit nagyon jónak tartottam, úgyhogy azon nyomban le is írtam. De reggel, miután felkeltem és elolvastam, darabokra téptem. A legerősebb kábítószer az irodalom.