Kevés érdektelenebb kérdést tudtam volna elképzelni annál, minthogy mikor lesz végre saját műsora Azurák Csabának. Mégis, mióta a magyar celebvilág Suetoniusa, Szalai Vivien váltotta őt a TV2 hírigazgató-posztján (kis színes ez az antik hanyatláselméletek kedvelőinek), úgy kezdődtek meg a találgatások Azurák jövőjével kapcsolatban.

Már tavaly nyáron lehetett olvasni az érkező Azurák-műsorról, aztán lehullottak a falevelek, és még sehol se volt. Egy hónapja ugyan még a műsorújságba is bekerült, de hiába vártunk rá, elmaradt. Nem mintha akkora traumát okozott volna ez, mint a Kacsamesék félbeszakadása.

Előbb tudnám elképzelni Azurák Csabát egy szakértői kormány miniszterelnök-jelöltjeként, mint egy izgalmas közéleti műsor vezetőjeként. A legfőbb erénye, hogy senki se utálja, és hogy az érdeklődő tekintetet kölcsönző vékonykeretes szemüvegében szinte bárkit rá tudna venni, hogy tegye a megtakarításait kelet-timori befektetési alapokba.

Azurák Csaba Szijjártó Péterrel

TV2

Azurák mindig egy tulajdonságok nélküli embernek tűnt, aki remekül visszatükrözheti a környezetét, kiváló hírolvasó vagy akár hírigazgató is lehetne.

Valahol mellbevágó, hogy olyan kort élünk, amelyben már Azurák Csabából is egy műsor címébe emelt fogalom válhat, de mióta Szijjártó Péterből is külügyminiszter lett, ez már tényleg a posztmodern „anything goes” világa.

Épp a külügyminiszter volt az Egy per egy Azurák Csabával első vendége, ami akkor is kockázatos választás, ha tudjuk, hogy Szijjártónak egy egyszerű keresztkérdés is egy huszonnégy óra alatt megszervezendő kiugrási kísérlet lehet.  Amikor egy TV2-riporter utoljára felszívta magát, hogy keményen föllép egy politikus ellen, az Sváby András volt, akinek a karrierjébe került az önsorsrontó Orbán-interjú. (Ami leginkább arra emlékeztetett, amikor a Terminátorban újra és újra nekiront a kiborgnak Ginger mindig falhoz kenődő fecskenadrágos palija.)

Bár tíz éve látjuk a képernyőn, Azuráknak még mindig egyetlen eszköze a kemény fellépésre, hogy belevág az interjúalany szavába, aztán bármit válaszolnak, megadja magát. Ennek köszönhetően Szijjártó simán előadhatta a magyar Kissingert az Orbán–Putyin-találkozóról szóló nyitó beszélgetésben: „Látszik, hogy ez ügyben zajlik egy okoskodás, de hadd beszéljek a tényekről” – osztotta ki a szakértőket a kezével játszva, a fotelban ülve, miközben úgy csúszott föl rajta a nadrág, mint azokon a gimnazistákon, akik az áltsulis öltönyükben nyomták le a tizenkettedikes Te Deum-misét is.

TV2

„De ez azt jelenti, hogy borzasztó nagy a függőség Oroszországtól?” – kérdezi már mindjárt olajozottabban Azurák, kiskabátként egy milliomos fián, miközben a geopolitika még sosem hallott összefüggéseibe avatnak be a külügyminiszter úrral. Tegyük hozzá, hogy ellenben a felvételről megszólaltatott, és összetettebb véleményt megfogalmazó szakértők, Magyarics Tamás és Rácz András személye igazán üdítő volt ezekben a Gorka Sebestyénnel sújtott időkben.

Szijjártó végig bizonyos szénalapú életformák komplexitásával tüntetett: „akik ez ellen érvelnek, igazából csak irigyek” – vágott vissza egyszer úgy, hogy azt megirigyelhetné bármelyik nárcisztikus serdülő, és hát valóban nincs baj az önbizalmával, az év dolgozójának választott pénzügyi közvetítők magabiztosságával közölte, hogy a tavalyi minden idők legjobb külkereskedelmi és külgazdasági éve volt: „szerintem a számok beszélnek”.

És mikor a műsorvezető óvatosan rákérdezett, mit szól a Csiszár Jenő milánói főkonzuli kinevezése kiváltotta felháborodáshoz, Szijjártó úgy válaszolt: „Nézze, az amerikai nagykövet itt Budapesten egy tévés producer volt. És kinek okozott problémát?”

Lám, a Magyar Időkben annyit gyalázott, hamburgerzabáló Amerika se megvetendő példa, ha a hülyeséghez kell igazolás.

Ezt követően egy bolognai riportot láthattunk, amelyet még ősszel vettek föl az Olaszországba igazoló válogatott középpályással, Nagy Ádámmal. A magyar futballriportok hagyományosan abból a téves alapfelvetésből indulnak ki, hogy mi vagyunk az egész bioszféra – mínusz a kisantant –, és nyilván csak arra várnak külföldön, hogy a magyar focistáknak tapsolhassanak, nem is értjük, miért a szintén ex-bolognás Détári volt az utolsó Európa-klasszisunk. Ehelyett Azurák problémaközpontúan közelített a kérdéshez: miként történhetett, hogy az Eb-n sikeresen szereplő magyar csapat játékosai közül csak Nagy Ádám tudott minőségi helyre igazolni és ott sikeresen beilleszkedni.

Üdvös, hogy végre nem a szupertehetségeinkre pikkelő és mindig a több pénzért igazolt románt favorizáló edzőket, vagy éppen a középkorú válogatottainkat turáni átokként sújtó, 6-12 hónapra harcképtelenné tevő körömbenövéseket tették bűnbakká, de talán mélyebbre is áshattak volna annál, minthogy a magyar válogatott „csapatként volt sikeres” a 2016-os Európa-bajnokságon.

TV2

Amúgy Nagy Ádám jól van, keresettek a mezei, és a konyhájában a „tészta a sláger”. Őszintén remélem, hogy tényleg sikerül befutnia egy tisztes karriert, és két év múlva nem Felcsúton látjuk viszont, hogy aztán már csak pincérként térjen vissza Olaszországba, mint annyi más pályatársa.

Végül az 1973-as balassagyarmati túszdrámára tekintettek vissza, amelyről már legalább tíz éve közöltek riportot az RTL Klubon. Bár ezúttal az egyik túsz is megszólalt, túl sok meglepetést nem tartogatott az ismert történet, és tanulságot is csak annyit, hogy az elszabadult párttitkárgyerekek veszélyesebbek, mint az éhenkórász bevándorlók. De jött az igazi durranás!

Az Egy per egy Azurák Csabával annak beharangozásával zárult, hogy legközelebb a „taxis hiénák trükkjeit” leplezik le, miután menten a homlokomra csaptam: 1997-at írunk, amikor beindult a Fókusz? A „taxis hiénák trükkjeinek” felfedése utoljára akkor hatott az újdonság erejével, amikor Portik még a világ királyaként üvöltözött a Caligula Bárban, hogy a seggéből ránt elő egy Horn Gyulát. Nemsokára jönnek a kóros szemétgyűjtő nénikről szóló német riportok is?

Amúgy pedig Umberto Eco már régen leleplezte a taxisofőröket: holtbiztosan felismerhetők arról, hogy sosincs visszajáró pénzük.