Ő találta ki a nevet. Ő rakta össze a bandát. Ő lőtte be a stílust. Ő mutatta az irányt. Aztán lassan – ahogy drogfüggősége egyre jobban elhatalmasodott rajta – a Rolling Stones perifériájára szorult, miközben a Jagger–Richards-párosból egyre erősebb alkotó- és zenekarvezető team lett.

1969 júniusában végül kirúgták a bandából, ahol a nagyszerű Mick Taylor követte, aki, bár három fontos Rolling Stones-lemezen (Let It Bleed, Sticky Fingers, Exile On Main Street) játszott, nem sok kenyeret evett meg a zenekarban.

Brian Jones a The Rolling Stones tagjaként Párizsban, 1964-ben.

AFP / André Crudo / Andre Crudo / Photo12

És akkor tekerjük kicsit vissza a filmet.

Jones középosztálybeli szülők gyermeke, anyja zongoratanárnő, apja kórusvezető. „Ok nélkül lázadó” középiskolás, 17 évesen teherbe ejtette barátnőjét, gyermeküket állami gondozásba adták, az ekkor már bluesrajongó Jones pedig elhagyta az iskolát és otthonát, Európában csavargott. Még 20 éves sem volt, amikor már háromszoros apa – a második gyermeke egy egyéjszakás kaland után születik, a harmadik édesanyja pedig akkori barátnője. 1964-ben már mint Rolling Stones-tag újabb két nőtől születik gyermeke, a negyedik újszülött édesanyjának lemezgyűjteménye árából vett virágot és babakelengyét, az ötödiket már egy impresszív csekk bírta hallgatásra.

A Stones – még nem a jól ismert induló felállás –, még The Rollin’ Stones néven 1962 tavaszán-nyarán állt össze. Jagger, Richards, Jones, plusz a később Pretty Things-tag basszusgitáros, Dick Taylor, Tony Chapman dobos. És persze az állandó hatodik Stones, Ian Stewart zongorista.

Ekkor még Jones a főnök, aki Jaggerrel és Richardsszal egy évig közös lakást bérelt. Bill Wyman és Charlie Watts a következő évben, 1963-ban érkezett a zenekarba.

A multiinstrumentalista Jones – őt hallhatjuk szitáron a Paint It Blackben, citerán a Lady Jane-ben, vagy vibrafonon az Under My Thumbban – akkor kezdett a perifériára szorulni, amikor Andrew Loog Oldham személyében igazi menedzsere lett az együttesnek.

Oldham egyrészt kivette a karmesteri pálcát Jones kezéből, másfelől pedig a saját dalok irására sarkallta a Stonest, amivel a Jagger–Richards-szerzőpárost tolta az előtérbe a saját dalokkal nem jelentkező Jonesszal szemben.

A zenekar 1964-ben.

AFP / Farabola/Leemage

Jones szépen, lassan elidegenedett az együttestől, egyre intenzívebben fogyasztott alkoholt és drogokat, egyre kisebb szerepet kapott a stúdióban, személyisége – amely a visszaemlékezések szerint amúgy is enyhén szólva bipoláris volt, egy befelé forduló, szégyenlős és egy artisztikus, extrovertált, felpörgetett Briannel – egyre inkább szétesett, ráadásul 1967 tavaszán barátnője, a modell Anita Pallenberg elhagyta Keith Richardsért.

Az utolsó Stones-lemez, amin játszott, az 1969-ben megjelent Let It Bleed volt, amin már valóban csak két apró epizódszerepet kapott, ráadásul az előző év májusában ismét meggyűlt a baja a hatóságokkal. A bírósági eljárást ez alkalommal is megúszta pénzbüntetéssel, azonban ekkorra Jones inkább már csak tehertételt jelentett a zenekarnak – nem mindig jelent meg a próbákon, és ha megjelent, abban sem volt túl sok köszönet, ráadásul az is kérdésessé vált, hogy utazhat-e a zenekar 1969-es amerikai turnéjára, hiszen egyáltalán nem tűnt biztosnak, hogy kap majd vízumot.

A zenészt – aki a változatosság kedvéért 1969 májusában még egy motorbaleset is szenvedett, belerohant egy bolt kirakatába – végül 1969 nyarán rakta ki a Stones; Watts, Jagger és Richards keresték fel a házában június 8-án, hogy közöljék vele, vége.

Jones egy nappal később közleményben adta hírül, hogy többé nem a Rolling Stones tagja. Állítólag ekkor koránt sem volt összetörve, és azt tervezte, hogy összehoz egy saját együttest. Felvette a kapcsolatot többek közt a brit blueshőssel, egykori zenésztársával, Alexis Kornerrel, John Lennonnal, és Mitch Mitchellel, aki éppen kiszállófélben volt a Jimi Hendrix Experience-ből, és aki Lennonnal együtt ott volt az 1968-as The Rolling Stones Rock and Roll Circus felvételén, sőt saját dalokat is demózott – az egyiknek, mit ad isten, az volt a címe, hogy Anybody Seen My Baby.

AFP / Farabola / Leemage

Jones július 2-án éjjel halt meg, máig tisztázatlan körülmények között. A házában lévő úszómedence alján találták meg mozdulatlanul – barátnője szerint, amikor kiemelték a vízből, még élt, ám a helyszínre érkező orvosok már csak a halál beálltát állapították meg. Egyes teóriák szerint a házában dolgozó Frank Thorogood fojtotta vízbe, s az összeesküvés-elmélet szerint a gyilkos be is vallotta tettét a Rolling Stones korabeli sofőrjének, aki azonban tagadja ezt. Többek közt erről is szól a Stoned című életrajzi mozi.

Halála hírére a Who gitárosa, Pete Townshend A Normal Day For Brian, A Man Who Died Every Day, Jim Morrison, a Doors énekese pedig Ode to L.A. Thinking Of Brian Jones Deceased címmel írt verset, Jimi Hendrix az amerikai televízióban emlékezett meg róla. Utóbbi kettő, ahogy Jones is, 27 évesen halt meg a rákövetkező években (Morrison 1971-ben, Hendrix 1970-ben).

A Rolling Stones pedig a londoni Hyde Parkban adott koncertjét ajánlotta Brian Jonesnak. Mick Jagger Shelley Keats halálára írt Adonais című versét olvasta fel, miközben a roadok ezernyi fehér lepkét engedtek a magasba.