Na, akkor túl vagyunk az idein is. Nem mintha túl sok szót érdemelne az egész. És nem is elsősorban azért, mert szerintem, úgy ahogy van, szar az egész, hanem azért, mert eltekintve az én ízlésemtől, az egynapos dilin túl nyilvánvalóan jelentéktelen, értelmezhetetlen, hovatehetetlen, le- és körülírhatatlan ez a dolog. Táncoló gorillástul, jódlistul, létrán ülő lovastul (vagy lóstul?), portugál szívfájdalmastul, hosszúlábú csajokostul, divatkatalógusokból előrángatott férfiakostul, a sajátos pontozási politikástul, mindenestül.

Nem, hogy az előremutató, izgalmas, fajsúlyos pophoz, rockhoz nincs köze az Eurovíziónak, hanem a kereskedelmi rádiós könnyűzenéhez, az értelmezhető kortárs kommersz pophoz sem. Hányszor jutott eszembe tegnap este, még a vállalhatósághoz közelebb álló versenydalok hallatán is (zárójel: az eurovíziós kontextusban néha éppen a vállalhatóbbnak tűnő dalok tűnnek unalmasnak; Abszurdovízió), hogy akkor most a fél karomat adnám egy Katy Perry- vagy egy Justin Bieber-slágerért. Na jó, a fél karomat, ha holnap visszavarrják, ahogy egy kedves barátom szokta mondani.

Az Eurovíziós Dalfesztivál a popkulturális lábnyom a Holdon.

Nem jön sehonnan, nem tart sehová. Se előzménye, se következménye. Egy napos hülyéskedés, de igazából az sem, mert a rendes hülyéskedéshez vicces dolgok kellenek. Komolynak meg nyilván még az úgynevezett szívhez szóló dalokkal együtt sem komoly, de az persze láthatóan nem is nagyon akar lenni. Nem arra lett kitalálva.

Az viszont, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének állami tévéje erre a tartalomra húzza rá évek óta a maga nagy dalversenyeztetős könnyűzenei tematikáját, na, az nagyon vicces. Az meg külön, hogy jó ideje nem kapott ennyi ingyenreklámot az állami médiában az "ünnepeljük a sokszínűséget" gondolata és gyakorlata.

Hát, ha valamiért, akkor csak ezért már egyébként megérte.

Pápai Joci 8. lett, a portugál versenyző nyert az Eurovízión

Salvador Sobral fölényes győzelmet aratott.