80 éves lett Dustin Hoffman, amit elsőre persze nem lehet elhinni, az ember többször megnézi a születési évszámot, 1937, számol, nem, nem, de. Nem követtem különösebben kiemelt figyelemmel Hoffman pályáját, mégis a rajongója lettem az évek során, pontosabban nagyon fontos és megbecsült színész lett az életemben, és ezzel mások is így lehetnek.
Ennek több oka van. A 80-as számhoz rögtön visszatérve: a fiatalsága, ami tényleg belülről fakad. Ismerjük Hollywood régi komplexusát a fiatalsággal kapcsolatban, Greta Garbo önként vállalt remeteségét, hogy ne lássa senki 60 éves kora után, ne készüljön róla egy fénykép sem (ami persze a rejtelmes nő felvett szerepe is volt részéről). Vagy a többi utat: Chert, akihez képest egy legújabb generációs szilikon szexrobot megtört tekintetű proletár mosónő, vagy Nicole Kidmant, a magassági komplexusokkal küzdő, görcsös Tom Cruise-t. (Lazán kapcsolódik nagy fájdalmam, Hollywood fogyási láza, amelynek következtében Seth Rogen, John Goodman vagy Jonah Hill is lefogyott, ami milyen távol áll valós karakterüktől.) Bill Murray belső fiatalságát lehetne Hoffmanéval párba állítani.
Hoffmant fiatalon tartja a szakmai tisztessége, az, ahogy egész életében kereste a színészi kihívásokat. Lehetne sorolni a filmeket az Éjféli cowboy nyomorult Ratsójától az Utódomra ütök Bernie Fockeréig (jó, hát abban azért olyan sok kihívás nem volt), tudjuk, mennyire izgatta, izgatja a kihívás. Még az olyan tévéfilmekben is, mint Az ügynök halála, is simán ellopja a show-t a fiatal John Malkovich elől, bravúrosan elbírja az egész filmet a hátán.
De Hoffmant nem csak színészként lehet szeretni és tisztelni, és ebben megint csak nem a hollywoodi többség útját járja. Vannak színészóriások, akik gyakorló szörnyetegek, akikkel pokol élni, és akikhez ez a perzselő grandezza vonzza az embereket, mint a lobogó gyertya az éjjeli lepkét. Hoffman nem ilyen, és ezt jól bizonyítja az a visszaemlékezés az Aranyoskám idejére, amikor kiderült neki, hogy a maszkmesterek egyszerűen nem tudnak szebb nőt csinálni belőle. És ez katartikus élmény volt neki, mert úgy gondolta, hogy ő egy érdekes ember, de férfiként nem menne oda a nővé maszkírozott önmagához egy buliban, mert nem elég vonzó - vajon hány értelmes, normális nőt került el a korlátoltságának köszönhetően. Ezt a tapasztalatot sem mindenki szűrte volna talán le.
De az is tanulságos volt, amikor egy show-ban arról kérdezték, hogy hogy tartott ki a felesége mellett. A szokásos bullshit helyett Hoffman azt mondta, a férfiak 95 százaléka szemét, és egy férfit egyetlen dolog tart meg hosszú távon a felesége mellett, ha fél tőle.
Két kevésbé jelentős filmet emelnék még ki tőle, amelyeket nem szoktak emlegetni. A 2008-as Szerelem második látásra csak az ő, no és Emma Thompson alakítása miatt lett két idősödő ember tökéletes szerelmi története. Hoffmannak minden mozdulata, gesztusa a helyén van, ha egy kicsit kevésbé lenne pontos, szétesne, giccsbe hajolna a film. A másik a Barney és a nők, ahol először Paul Giamatti, azaz Barney, a nők és az élet rajongója szerepére jelentkezett be, de a producer Robert Lantos megmondta neki, hogy arra már öreg, így Barney apját játszhatta el. Amikor jelenete van, elhalványít mindenkit, pedig semmi extrát nem csinál.
Ja, és akkor említsük meg a biztos érzékét, ahogy az izgalmas, ambícióval teli filmekre tud igent mondani - milyen jól vette át a Parfüm parfümkészítőjének karakterét úgy, hogy a film túlfokozott érzékszervi rohamját is magáévá tette, megértette, és egy fokkal barokkosabban, színpadiasabban játszott. Pont, ahogy a film megkívánta.
Hoffmannak mindig is a kisember szerepek álltak jól, de azt jól, hitelesen és megrendítően csakis kiemelkedő színész tudja jól játszani. És, ahogy látjuk, ő önazonos, bölcs ember is mindemellett. Úgyhogy örülünk, hogy láthatjuk akár színészként, akár gondolkodó emberként.
