UPDATE: Bár a Los Angeles-i rendőrségre hivatkoztak a Tom Petty halálhírét elsőként megíró médiumok (CBS, Variety), az LAPD később kiadott közleményében később arról tájékoztatott, hogy erről nincs információjuk. A Guardian magyar idő szerint éjjel 1 óra körül azt írta, még a kórházban küzdöttek a zenész életéért, miután szívrohamot kapott.

Néhány órával később a Los Angeles Times-nak erősítette meg a halálhírt hivatalosan Tom Petty menedzsere a zenész családjára hivatkozva.

*

Mindig az jutott róla az eszembe - azon túl, hogy fantasztikus, kivételes dalszerző -, hogy ha utazni megyek valahová, leginkább persze, ha autóval, akkor Tom Petty-é a legjobb utazós zene. Egy jó Tom Petty-válogatáslemez, annál kevés jobb dolog van a világon.

Gondoltam leírom gyorsan az első dolgot, ami eszembe jut róla, mire összeszedem a gondolataimat, hogy most akkor. Időhúzás, tizenegyes.

Valahol a a 80-as/90-es évek fordulóján csatlakoztam be a történetébe. Egész pontosan 1989-es szólólemeze, a Full Moon Fever, és a Heartbreakerszel felvett 1991-es Into The Great Wide Open című album magasságában. Talán emlékeznek, az utóbbi címadó dalának klipjére, egyben tanmeséjére, amiben Johnny Deep gyorsan emelkedő, majd zuhanó sztárként mutatja be nekünk, hogy micsoda dolog az a rock and roll.

Tom Petty akkor már ismert és sikeres zenész volt jó ideje.

A Mudcrutch nevű zenekarral indult a pályája, Floridában, aztán, miután a banda feloszlott, Petty elment szerencsét próbálni Kaliforniába, és 1976-ban - több egykori zenésztársával együttesében - kiadta a Tom Petty and The Heartbreakers cím nélküli debütáló lemezét, ami nagyobb siker lett Nagy-Britanniában, mint Amerikában.

Első amerikai top10-es lemezük az 1981-es Hard Promises lett, onnantól, mondhatni, folyamatos volt a siker - a kommerciális csúcsot a két már emlegetett sorlemez, és az 1994-es Wildflower jelentette.

Legutóbbi albuma, a Hypnotic Eye 2014-ben jelent meg.

Petty idén februárban egy kaliforniai díjátadón

ROBYN BECK / AFP

Tom Petty annak ellenére, hogy a hetvenes évek végén lépett a színtérre, valahogy - a hozzáöregedett nem jó, főként nem pontos szó - hozzánemesedett a klasszikus, hatvanas évekbeli rockerekhez. A Beatles-, Byrds-, Dylan-hagyományt vitte tovább, nem véletlen, hogy a két lemezt megért country-s szupergruppban, a Travelling Wilburysben együtt zenélt Dylannel, Roy Orbisonnal, és George Harrisonnal.

Olyan dalszerző-énekes volt, aki úgy tudott tradicionális lenni (vagy maradni), hogy közben sosem érezhettük porosnak azt, amit csinál. Úgy tudott purista mesélő lenni, hogy amit játszott, az mindig kérdés nélkül kúl maradt. Ha azt mondom, hiányozni fog, rohadtul nem mondtam semmit.