Lehet, hogy ideje lenne eldönteni, várunk-e egyáltalán valamit egy videojáték mozifilmes feldolgozásától. Ennyi idő, ennyi kudarcos próbálkozás után (Need for Speed, Warcraft, Assassin's Creed, és ezek tényleg csak a legutóbbi példák) talán tényleg le kellene mondani arról, hogy jön majd egyszer egy szakember, aki képes alanyi jogon is izgalmas mozgóképipari terméket készíteni egy játékból – mindenkinek hasznos lenne, ha nem reménykednénk tovább. Aztán ha mégis jön (még inkább, ha itt lesz!), majd örülünk neki.

Két, megengedően is fogalmazva csak gyenge közepes Paramount-film után most az MGM és a Warner is nyilván azért kívánta elindítani a maga Tomb Raider-franchise-át, mert a vagány „sírrablót” lehet akár képregényhősként is kezelni, és alighanem úgy voltak vele, ha Angelina Jolie utódját megtalálják, és odaültetnek a székbe egy tehetséges filmest, aki képes lesz levezényelni a videojáték két változatából összegyúrt látványosságot, csak lesz valami. Mármint olyan valami, amelyre még afféle szerethető popcorn-sorozatot is lehet építeni, amely ha nem is éri utol a Marvel-filmek üzembiztosságát, megéri majd időről időre pénzt fektetni újabb epizódjaiba.

Alicia Vikander a filmben

Warner Bros.

A direktori feladatot végül a norvég Roar Uthaug kapta, aki abszolút újonc Hollywoodban, otthon forgatott pár filmet, nyilván alkalmazkodnia kellett a pályához és a 90 milliós költségvetéshez, de hát mostanában tényleg rá vannak kattanva odakint az ilyesféle rendezőválasztásokra. Lelkes, viszonylag fiatal, látott már kamerát, biztos lehet irányítani. És talán vannak ötletei is.

Nos, hogy volt-e víziója Uthaugnak, a kész filmből nem derül ki, az viszont szerencsére igen, hogy ha az volt az elvárás, hogy rendezzen egy CGI-trükkökkel alaposan telezsúfolt, nézhető akciófilmet, amelyet nézve a Tom Raider-fanok időnként elégedetten csettinthetnek, akkor nem okozott csalódást. Vikander is sokkal szerencsésebb választásnak bizonyul, mint amilyennek első pillantásra tűnhetett: az ő Lara Croftja ugye egyfajta „előzménycroft”: amikor megismerjük, még biciklis futárként dolgozik, s csak szépen lassan, nagyjából a huszadik zuhanás és megkapaszkodás után lesz belőle akcióamazon, de akkor se akar olyan nagyon coolnak látszani. Még legendás stukkerjeit is csak akkor szerzi be, amikor már megdolgozott értük, és jól állnak a kezében. Alkatilag nevetségesen venné ki magát, ha nekiállna keménykedni, és talán épp ezért jó őt nézni – akkor is, amikor nyugalmi állapotban mosolyog, meg akkor is, amikor egy vízesés tetején csimpaszkodik egy rozsdás repülőgépbe, amely hamarosan a mélybe zuhan.

Warner Bros.

Amikor hát Vikander küzd, komoly baj nincs a filmmel, igaz, ez sem azt jelenti, hogy bármilyen tekintetben is kivételes lenne, amit a vásznon látunk: egyszerűen csak korrektül néz ki a Tomb Raider, Roar Uthaug minimális feszültséget képes teremteni, s akkor is megtartja, amikor a történetnek aligha nevezhető alapszintű kalandfilmes kliséhalmazzal kell foglalkoznia. Igen, Lara az apját keresi (Dominic West haja és arcszőrzete nagyon vicces), igen, a Lord egy félelmetes titok után kutatott egy rejtélyes szigeten, igen, a lány odamegy, igen, ott lesznek ellenségek, és igen, van ott egy félelmetes entitás, amely elszabadulhat.

Persze, ez a sztori-izé még önmagában nem lenne zavaró, na de a forgatókönyv azt sem képes elégségesen megmagyarázni, hogy pontosan miért nem lehetett nyugodni hagyni azt a veszélyes valamit/valakit, amelyet/akit keresnek. Enyhén szólva is zavarosak a motivációk, amelyeket legalább a filmvégi naaaaagy csattanó igyekszik ugyan gatyába rázni, de az is inkább csak azért van ott, hogy a gyártók már előre könyörögjenek a nézőknek: hadd legyen már majd folytatása ennek az egésznek – ha már Vikander ennyire belejött a túlélésbe és a rejtvényfejtésbe.

Apropó, rejtvények: természetesen egy Tomb Raider-filmtől (pláne ettől a Tomb Raider-filmtől) butaság lenne azt várni, hogy újra feltalálja az okos titkokkal teli kalandfilmet, és bizony maga a játék se feltétlenül arról volt híres, hogy olyan nagyon eredeti fordulatokkal operálna. Na de, azért lássuk be, elég mulatságos ilyen sokszor ráismerni az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovagra – és most nem csak arra gondolok, hogy a különböző csapdák mennyire hasonlatosak, hanem az olyan apróságokra is, hogy például Lara magával visz valamit, amit az apu kívánsága szerint meg kellett volna semmisítenie. Ugye emlékszünk még Henry Jones naplójára? Hát persze, hogy emlékszünk! Nem tudom, hogy ez szerepelt-e a játékban, de ha igen, a filmbe nem kellett volna belerakni.

Warner Bros.

Természetesen annak is lehet örülni azért, hát miért is lenne megtiltva, hogy az akciójelenetek tényleg rendben vannak (van benne öt-hat nagyobb ilyen, de kisebbek is követhetőek, nézhetőek), bántóan sehol se lóg ki a digitális dzsungel, s Vikander a green box előtt se jön zavarba. Csak akkor van ciki, amikor beszélgetnek a szereplők, ilyenkor sajnos nem működik a mese, ilyenkor az derül ki, hogy ötlet, na, az megint nem volt arra, hogyan is lehetne egy videojáték figuráiból legalább valamennyire hiteles mozifilmes karaktereket csinálni.

Lehet, azért, mert nem is kínlódtak vele – lehet, azért, mert Hollywood már rég megadta magát az átoknak. És bíznak a playerekben, akik esetleg szívesen pihennek a multiplexekben két órát, mielőtt megint kézbe vehetnék a kontrollert.