A Velencei Építészeti Biennále központi témája idén a free space, azaz a szabad tér lett, amely éppen elég tág fogalom ahhoz, hogy az eseményen részt vevő mind a 63 ország sajátosan értelmezze. A magyar kiállítók – a Studio Nomad építészei és a Kultúrgorilla nevű kurátori csapat – az utóbbi évek egyik legszimpatikusabb budapesti eseményét mutatják be Velencében, olyat, amire teljes joggal lehetnek büszkék a fővárosiak. Ez a Szabadság híd 2016-os spontán elfoglalása, amikor hídon a forgalmat a sínfelújítások miatt leállították, az emberek pedig azonnal lecsaptak a kínálkozó lehetőségre, és szabadtéri piknikezéssel, utcazenével, közös jógázással végre kiélvezték az autómentessé váló építményt, meg persze, a dunai panorámát.

Ahogy Fabényi Julia, a magyar pavilon nemzeti biztosa, a Ludwig Múzeum igazgatója mondta a kiállítás megnyitóján: a magyar kiállítás szó szerint vette a biennále felhívását. „A nagyvárosi ember számára a szabad terek hiánya, megfogyatkozása is tudatosítja a szabad tér értékét, nélkülözhetetlenségét” – mondta, hozzátéve, hogy az időszakos szabad tér a legújabb kori lelemények közé tartozik: futóversenyek, biciklis felvonulások, közös aktivitások definiálnak újra és engednek át időlegesen városi tereket egyes közösségeknek.

Kiss-Kuntler Árpád

Sokat írtunk már róla – és a kurátorokkal készült interjúnk is erről szólt –, hogy a hídfoglalás jelentősége részben abban rejlik, hogy az egy alulról jövő kezdeményezés volt, semmiféle üzleti vagy városvezetői megfontolás nem állt mögötte. A Szabadság híd időszakos birtokba vétele ráadásul látványos szimbóluma lett annak is, hogy az emberek vissza akarják követelni maguknak a tereiket, úgy akarják azokat használni, ahogy ők szeretnék, és végül, de nem utolsó sorban finoman követelik azt is, hogy több közük legyen a város ütőeréhez, a jelenleg autóutakkal elszeparált folyójukhoz, a Dunához.

A Velence keleti csücskénél található Biennálé-kertek csodás szecessziós épületében, a Magyar Pavilonban szerdán megnyílt A Szabadsághíd – Új horizontok a városban című kiállítás is erről szól.

#libertybridgebiennale #libertybridge #book #catalogue #newurbanhorizons #labiennaledivenezia #labiennale #architecturebiennale #venicebiennale2018 #graphicdesign #2018 #brandidenity #hungarianpavilion #webdesign #websitedesign #waves #de_form curators: @kulturgorilla / architects: @studionomad / graphic design: @de_form biennale2018.ludwigmuseum.hu

de_form (@de_form) által megosztott bejegyzés, Máj 23., 2018, időpont: 7:53 (PDT időzóna szerint)

A legfontosabb eleme egy fém építőelemekből felhúzott, tízméteres kilátó a pavilon átriumának közepén, ha felmászunk rá, akkor az épület felett ellátunk a Biennále-kertekre. Nem elsőosztályú a panoráma, mert a fáktól nem lehet messzire, a tengerre vagy Velence háztetőire ellátni, de a klasszikus, képek előtt álldogálós vagy köldöknézős kiállításokhoz képest izgalmas térélményt nyújt a Magyar Pavilon. A kiállítók külön kérik is a látogatókat, hogy lőjenek pár szelfit a kilátó tetejéről, hiszen a Szabadság híd elfoglalásának is egyik motorja az Instagramra, Facebookra feltöltött szelfiözön volt (erről is lásd interjúnkat). A kilátó fémszerkezete ugyancsak a dunai eseményekre, a Szabadság híd anyagára rímel, ahogy a földszinten a videointerjúk és –installációk is fémrács mögött és előtt futnak.

Kiss-Kuntler Árpád

Ezeken követhetjük végig, hogy a budapestiek nemcsak 2016-ban, de már 1990-ben, a taxisblokád idején is teret követeltek maguknak a hídon, 2014-ben pedig az EU-hoz való csatlakozáskor tette a város gyalogosbaráttá a hidat, igaz, ez akkor hangsúlyozottan nem egy alulról jövő kezdeményezés volt.

„A privát tér kihozatala a köztérre 1990-ben még inkább egyedi esetnek számított, míg 2016-ban már tömeges jelenség volt. A taxisblokád alatt megtörtént, hogy az Erzsébet hídra négy ember kivitt egy asztalt és négy coca-colás ládát, amelyekre leültek, és elkezdtek megebédelni. Jöttek az újságírók, kérdezték, hogy mégis kinek a nevében piknikeznek itt, mire az a négy ember azt felelte, hogy hát, a saját maguk nevében, mert még soha nem tudtak ilyen tiszta levegőn piknikezni Budapesten. Ugyanez a jelenség két évvel ezelőtt már más léptékű volt, sokan kihozták a függőágyaikat, többen grilleztek a Szabadság hídon, 2016-ban ez már egy teljesen magától értetődő használata lett a köztérnek” – rajzolta meg a hozzáállás megváltozásának az ívét Oravecz Júlia, a Kultúrgorilla csapatának egyik tagja.

A pavilonban jógamatracokból megépített padokon ülve interjúkat láthatunk olyan emberekkel, akiknek valamilyen oknál fogva szorosabb kapcsolatuk van a híddal. Készült interjú a hídmesterrel, építészekkel, jógaoktatóval, de a napközben a híd lábánál gyakran tartózkodó hajléktalannal is. Nagyon klassz lenne, ha ezeket a videókat nemcsak Velencében egy szűk réteg láthatná, hanem levetítenék a filmeket otthon, a budapesti közönségnek is.

MTI / Balogh Zoltán

A Szabadság híd elfoglalásával egy egyszerű városi konstrukcióból, a térből végre olyan „hely” lett, amilyennek az emberek elképzelik, amilyennek szeretnék használni akár a jövőben is. Időszakosan szabadtérré vált a híd, ez pedig a továbbiakban egy rakás kérdést állít a város vezetői és a várostervezők elé. Hogyan tehetünk egy patinás történelmi építményt, teret frissé és korszerűvé, a fenntarthatóság jegyében hogyan vehetjük észre egy épületben vagy egy térben az új lehetőségeket? Mennyire merünk változtatni statikusnak hitt dolgokon, és egyáltalán: pontosan milyen városban is akarunk élni? Egy kísérletet mindenesetre idén is tehetünk a hídfoglalásra, július 14. és augusztus 5. között négy egymást követő hétvégén vehetik birtokba a hidat a budapestiek és az arra járók.