Egy kártya, amit az elhajló elvtársakkal szemben mindig elő lehet húzni

„Ez a Trockij kétes figura, valljuk be. Sehol nincs jó sajtója (...) Ha kompromittálni akarnak valakit, elég azzal gyanúsítani, hogy trockista, vagy trockizmusra hajló, vagy van valamilyen trockista színezete.” Így foglalta össze a trockizmus univerzális vádját az 1930-as évek végén Jorge Semprún. Bár a – később francia nyelven alkotó – világhírű katalán író még „csak” a korabeli sztálini politikai tisztogatások, illetve a spanyol polgárháború idején zajló kommunista terror tapasztalataira alapozhatta ifjúkori megállapítását, annak máig ható érvényességét számtalanszor visszaigazolta az elmúlt nyolc évtized történelme.

Legutóbb a hazai kormánypárti sajtó munkatársai húzták elő az örök vádat, amikor a „kommunizmus állami pénzből való finanszírozása” címén támadták a Szépművészeti Múzeum főigazgatóját, Baán Lászlót a hónap elején megnyitott Frida Kahlo-kiállítás miatt. A vészjósló megbélyegzést arra a gyengéd kapcsolatra alapozták, amelybe a sokat szenvedett és igen fordulatos életpályát befutott mexikói festőnő bonyolódott a bolsevik forradalmárral. A részleteiben kevéssé ismert liezonra abban a kétéves időszakban került sor, amikor Kahlo és szintén meggyőződéses kommunista, mi több, „trockista” férje, Diego Rivera a házába fogadta a tengerentúli emigrációba érkező Trockij házaspárt.

Arról, hogy mi is ez a forradalmi ideológia, aminek sehol sem alakult ki valódi tömegbázisa, egyetlen államban sem jutott vezető szerephez, és egyetlen forradalmat sem robbantott ki, de mégis állandóan előkerül, az e heti HVG-ben olvashatnak bővebb cikket.

HVG