Tizenöt évet hagyott ki, azóta két kötettel is jelentkezett Peer Krisztián, legutóbb a a könyvhétre időzített Nem a sajátod című verseskötettel. A Népszavának adott interjúban azt mondta, a több mint másfél évtized alatt nagyon sokat változott a kép az intézmények, írószervezetek, lapok és tanszékek körül. „Kivéreztetni, korrumpálni, eltiporni, bekebelezni” – jellemezte a helyzetet.

Különalkuk, személyes ismeretségek – ideig-óráig megelégszik a NER azzal, hogy csak korrumpál, amíg egy másikat elfoglal vagy eltapos. Itt a diszkréció a menő, nem a szolidaritás

– mondta az interjúban, hozzátéve, hogy szerinte például nem kéne az elfoglalt Petőfi Irodalmi Múzeumba bemennie senkinek, aki rossz szájízzel teszi ezt, miközben tudja, hogy nagyon sok jó ember dolgozik ott, „kivárnak, velük is empatizálok, sőt drukkolok nekik. Nincs jó megoldás.”

Ő a szkafandert választotta, amikor a hajléktalanellenes törvény elfogadásának napján a Várkertbe kellett mennie – „hogy majd elmondhassam a gyerekeimnek: ezekkel nem érintkeztem, nem szívtam egy levegőt. (…) Egy mélyen antidemokratikus közegben vagyunk kénytelenek élni talán még sokáig, nem tehetünk mást, mint hogy a jövőnek dolgozunk”.

A bojkotton akkor lazított, amikor a Térey Jánosért tartott virrasztáson a PIM-ben odajöttek hozzá a Kossuth rádió Irodalmi újságjától: „akkor nem azt mondtam, ami csípőből jött volna, hogy nem szeretnék két közszolgálati sorosozás között Jánosra emlékezni, aki ugyanúgy Soros-ösztöndíjas volt amúgy a kilencvenes években, min én vagy Orbán János Dénes, hanem mentem két ideges kört, hogy miért hoznak ilyen helyzetbe, aztán válaszoltam a kérdésükre. János halála korszakhatár, iszonyú fontos esemény és felfoghatatlan személyes tragédia, ez felülír minden politikai elgondolást”.