Az itthon készült rövidfilmek ritkán jutnak akkora figyelemhez és részesülnek olyan királyi bánásmódban, mint Kovács Ákos 27 perces kisjátékfilmje, amelynek áprilisban külön díszbemutatót szerveztek – hol máshol, mint a Vidnyánszky Attila vezette Színház és Filmművészetért Alapítvány által einstandolt Urániában (egészen pontosan a mozi üzemeltetője került át az SZFE kikényszerített modellváltása után az alapítványhoz).

Persze, azért annyira nem volt meglepő a filmnek kijárt kitüntetett figyelem és a megelőlegezett bizalom. Ugyan Kovács Ákosnak a Magunk maradtunk élete legelső rendezése, de a Kossuth-díjas dalszerző-énekes, Vidnyánszky Attilához hasonlóan, mégiscsak Orbán Viktor miniszterelnök szellemi holdudvarához tartozik, és munkásságával, megnyilvánulásaival az utóbbi időben a hivatalos kurzust szolgálja (lásd.: a női princípiumról vallott elképzeléseit).

A Nemzeti Filmintézet által 18 millió forinttal megtámogatott produkció iránti mesterségesen generált érdeklődést (túl a díszbemutatón, a magyar film napja alkalmából országszerte műsorukra tűzték az alkotást a Cinema Cityk is, ami megint csak szokatlan gesztus egy rövidfilm esetén), pedig csakis ez, vagyis Kovács Ákos kormányközeli kötődése indokolhatja, mert egyébként sajnos a film nem sikerült túl jól.

Pedig, ha csak az alapszituációt nézzük – mindjárt rátérünk erre bővebben –, még akár valami élvezetes dolog is kisülhetett volna a Magunk maradtunkból, olyan, ami a végén érzelmileg és intellektuálisan is képes lett volna megérinteni. Már ha igazán az lett volna a célja az alkotónak, hogy elmondjon egy történetet, és nem az, hogy odavetett mondatokkal folyton kinyilatkoztasson. De mivel inkább az utóbbi volt a fontos neki, így csak egy modoros fekete-fehér film született, mesterkélt képi- és szövegvilággal, amire Kovács, mintha csak egy csontvázra ruhákat aggatott volna, a múltról és a jelenről alkotott hangzatos, de didaktikus kijelentéseit húzta fel. Alattuk azonban ott van egy élettelen, üres film.

Túry Gergely

Kovács az Ezt nem lehet megúszni című novelláskötetéből kiválasztott két novellát, és azokat gyúrta egybe egy forgatókönyvvé. Filmjének főhőse a Papp János által megformált taxisofőr, akiről már a film legelején kiderül, hogy megözvegyült, ahogy az is, hogy elhunyt feleségével soha nem lehetett gyerekük. Ezen a ponton még ígéretesnek is tűnik a film, mert amikor az özvegy férfi a feleség levelét olvassa, egy pillanatra előbújik Kovács Ákos szövegírói tehetsége: egészen megkapóan, néhány tömör mondatban utal egy olyan kapcsolatra, ahol a felek a gyerektelenséget, akarva-akaratlan a saját szerelmük megerősítésére használták, és végül egymásban nevelték fel „a gyereket” – ez egy igazán szép gondolat a filmben, és abszolút meg is van benne a potenciál arra, hogy olyan mindenkit érintő, egyetemes témákban fogalmazzon meg valami eredetit, mint például a magány, az egyedüllét vagy a szerelem.

Csak aztán elmulasztja ezt a lehetőséget. Az író-rendező bizonyára valami nagyot akart mondani a filmjével, így végül belecsúszott abba a hibába, hogy semmiről nem sikerült semmit elmondania igazán. A Magunk maradtunk nagy részében ez a magányos, idős taxis az autójában sztorizgat az életéről a kamera által soha meg nem mutatott utasának (az is lehet, hogy magában monologizál, ki tudja); visszatekint, ide-oda csapong az emlékei között, és miközben hajt át a városon, múltjának egykori szereplői elevenednek meg előtte. Taxiskollégák a hetvenes évekből, szerelmek a hatvanasokból, történetek 56-ból és… rohamrendőrök és erőszak 2006-ból – mert hát persze, hogy nem maradhat ki egy Kovács Ákos-filmből a kormányoldal egyik legfontosabb identitásképző eseménye, a székházostrom sem!

A szabadasszociációs tudatfolyamnak szánt taxizás Budapest történelmén és a férfi személyes életén keresztül úgy néz ki, hogy minden egyes megidézett eseménynél vagy a taxis vonja le a visszapillantó tükörbe nézve az élet papírszagú tanulságait (bezzeg régen a fiatalok még kommunikáltak egymással, de „a mai generációnak már semmi se szent”) vagy az emlékekből előcsalogatott arcok és tekintetek – a többi között Eperjes Károlyé, Trill Zsolté, ifj.Vidnyánszky Attiláé, Kubik Annáé vagy Vecsei H. Miklósé – merednek hosszan a kamerába, miközben narráció formájában hangzanak el a taxis, esetleg a volt feleség sufnibölcsességei. Ezek leginkább olyan, se füle-se farka, áthallásos manifesztumok, mint hogy „egyedül gyengék vagyunk”, meg hogy a zsenialitásnak nincs holdudvara, vagy hogy „mindkét oldalon” pihenni kellene.

Miután a film teljesen megspórolja nekünk a cselekményt, és nem tesz erőfeszítést azért, hogy valódi szituációkon keresztül mondjon el nekünk valamit a főszereplőről, ezeket a kijelentéseket nagyon nehéz másként értelmezni, mint az alkotó Kovács Ákos ideológiai hovatartozásának megindoklását, politikai hitvallásának kinyilatkoztatásait.

Ami valójában még rendben is lenne, ha amúgy a dolog működne filmként rendesen. Csakhogy egy jó alapötlettől, néhány szépen megkomponált montázstól, és az 56-os forradalmárként fáradtan-dühösen, bekormozott arccal némán ránk meredő Vecsei H. Miklóstól még nem lesz egy mozgóképből jó film. Ez így még kevés hozzá, videokliphez talán elég.

De legalább a másik székházostromos filmmel, az ElkXrtukkal ellentétben a Magunk maradtunkat nem a Fidesz kampánycéljait kiszolgáló propagandafilmnek szánták, mert itt érezhetően az alkotó a saját értékrendjéből, a saját meggyőződéséből dolgozott.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: