Az, hogy a Red Hot Chilinél túltermelés van, nem meglepő, főleg nem a különféle Frusciante-korszakokban. Még a szimpla sorlemezek sem álltak meg tizenhat dal alatt, nem is beszélve a Stadium Arcadiumról, ami meg dupla album huszonnyolc szerzeménnyel. Így aztán az ember tulajdonképpen a szemöldökét sem emeli fel, hogy a kaliforniai zenekar két albumot is kiad ugyanazon tárgyévben, ráadásul összesen harmincnégy dallal, ami – és akkor ismét a tárgyév szót fogom használni, ha már ennyire megtetszett – tárgyévre vetített hivatalos Chili-csúcs.

Ennyit az adatokról. Illetve még annyit, hogy ha az évek alatt kiadott kislemez b-oldalas dalokat, meg az így-úgy előkerült, ki nem adott Red Hot Chili Peppers-számokat nézzük, akkor persze az előző lemezekből is lehetett volna még grandiózusabb monstrumokat növeszteni. Erre mondja Chad Smith dobos, hogy mindig is több dalon dolgoztak, sőt több dalt is vettek fel, mint, ami a lemezekre került, csak korábban ezek egy részét nem sikerült úgy befejezni, hogy albuméretté nyilvánítsák őket, vagy egyszerűen csak a fiókban végezték. Most azonban sem ez, sem az. Nyilván a Frusciante sokadik eljövetelét kísérő lendület is diktálta, hogy most akkor a sok dalból két bő album is legyen.

Red Hot Chili Peppers

Clara Balzary

A zenekar tehát úgy döntött, hogy két lemez is lesz. És akkor már természetesen nem is bízták a véletlenre, akkurátusan összeválogatták, hogy melyik dal melyikhez illik, két kupacba rendezgették azokat. Ez itt a második. Ilyenkor persze még mindig történhet az, hogy a második eresztés a futottak még kategória, a resztli. De itt nem ez a helyzet. Sőt.

A Return Of The Dream Canteen a két idén megjelent Red Hot Chili Peppers-album közül a jobb. Én legalábbis ezt jobban szeretem hallgatni. Az Unlimited Love-ról azt írtuk áprilisban, hogy jó hallani, ahogy a zenekar klasszikus felállása újra együtt zenél, de mégis, Flea-éknek – bár ez nem is feltétlenül várható el egy évtizedek óta működő zenekartól – nem sikerült nagyot alkotniuk, inkább csak átlagosat, megfelelőt. A most megjelent album sem emelkedik fel a legnagyobb Red Hot Chili Peppers-nagylemezek magasságába, de valahogy (kicsit a címhez is méltóan) lazább, könnyedebb, szellősebb, bocsánat a szóért, szerethetőbb, mint a fél évvel ezelőtt megjelent Unlimited Love. Mások a színei.

És megint túlpakolt, ezt sem hallgatnám el, lett volna helye a szerkesztői, produceri szigornak, de hát az embernek a Red Hot Chili Peppersről nem a szigor az első szó, ami eszébe jut.

Meg első hallgatás után úgy is tűnik, ebben a lemezben azért inkább lehet elveszni úgy, hogy az ember ne idejekorán keresse a kijáratot. És vannak egészen különleges pillanatok is. A My Cigarette unortodox, dobgéppötyögős minimálja, a Shoot Me a Smile hippis, óceánpartos lüktetése, a Bag Of Grins különös riffelése, a La La La La La La La La soulos lebegése mind-mind alaposan megemelik ezt a lemezt. Kár is lett volna fiókban tartani.

Itt az egész lemez:

'Return of the Dream Canteen' Out Now

Share your videos with friends, family, and the world