Alföldi Róberttel közölt interjút az enbudapestem.hu az Átriumban játszott Isteni végjáték című darab apropóján.

A beszélgetésben szó volt többek között az aktuális hatalom által preferált produkciókról is, ennek kapcsán a színész-rendező megjegyezte: szerinte az olyan alkotásokat, mint például Fábry Zoltán Magyarok című filmje, Kovács András Hideg napokja vagy Szabó István Mephistója, ma már nem is lehetne leforgatni, mert az állam egyiket sem támogatná. „Végtelenül elkeserítő, hogy hova jutottunk a pártállam óta. Miközben Fábry Magyarokjánál szebben semmi nem beszél a hazáról, a magyarokról, a hazaszeretetről. Bár valóban nem az Aranybulla szintjén teszi mindezt.”

Alföldi szerint mindenkinek nehéz ebben a légkörben dolgozni, „aki nincs benne a fősodorban, aki nem gyakorolja a mindenféle kérdés, kritikai töltet, vagy minőségi szempont nélküli hatalmi seggnyalást. A képzőművészettől az irodalomig mindenhol ez van.”

A kormány által képviselt szellemiséghez ugyanakkor szerinte egy olyan társadalom is kell, amit fontos pillanataiban magára hagytak. „Egyáltalán nem lehet azon csodálkozni, hogy az emberek szoronganak, igyekeznek kapaszkodni valamibe, vagy szeretnének valahová tartozni. Nálunk ezt az állapotot végtelenül ügyesen használja ki a kormány: ha félsz, vagy szorongsz, vagy magaddal szemben bizonytalan vagy, akkor tartozni szeretnél valahova”, fejtette ki. „A rendszerváltás óta eltelt 34 évben egyik párt sem foglalkozott azzal, hogy megpróbálja megértetni az emberekkel, mi az a demokrácia, és egyetlen kormány sem tartotta fontosnak, hogy felnevelje az állampolgárait. Világos, hogy pont ezért ugyanazokba a csapdákba csúszik bele az ország újra és újra, mint amiben 50 évig élt. A kormány pedig ezekre a beidegződésekre apellál, csak most épp a kereszténységre hivatkozva.”

Arról is beszélt, hogy a legutóbbi választások óta visszavonult a közélettől, mert „nincs értelme”. „Akkor beleraktam mindent, amit csak lehetett, kiálltam konkrét politikusok mellett, amit előtte nem tettem. Akkor és ott rájöttem, hogy nem tudok többet tenni, amit tudtam, azt megtettem.”

Mint mondta, ő mindig abban a színházban hitt, amely a körülöttünk létező világról beszél. „Harminc éve is azokat az előadásokat szerettem, és mindig olyan színházat csináltam, ami az akkori világról szólt. Ma egyre zűrösebb, bonyolultabb, abszurdabb a világ, amiről egyre zűrösebben és abszurdabb módon beszélünk”, magyarázta, hozzátéve, hogy a személyes szerepvállalásait már visszafogta, mert elfáradt.