Idén többek közt Veszprémbe kell menni jó koncertekért. A város az elmúlt évtizedekben is markánsan ott volt a könnyűzenei térképen – emlékezhetünk az egykori legendás koncerthelyre, az Enyhe Fintorra, aztán lett a máig is üzemelő Expresszó, ahol fellép a klubkoncertező hazai zenekarok színe-java, lett egy reprezentatív helyszín, a Hangvilla, van Veszprém Jazz Fesztivál nemzetközi kínálattal, és van Veszprémi Utcazene Fesztivál, ami megint csak másfajta merítés és másfajta élmény –, idén pedig az Európa Kulturális Fővárosa-projektben is központi szerepet kapott a poprock-univerzum.

Gyárkert néven létesült egy többezres szabadtéri koncerthelyszín, afféle veszprémi Budapest Park, ahol a kabrió-koncertszezonban gyakorlatilag folyamatosan adták-adják egymásnak a színpadot a hazai és a külföldi előadók. Hogy mi lesz, lehet egy ilyen rendezvényhelyszínnel, amikor az EKF már kifut, az megint más kérdés. No de.

Fazekas István

Tegnap este azért kerekedett fel párezer zenerajongó, hogy ismét a színpadon láthassa a rock and roll egyik legnagyobb figuráját, aki egészen elképesztő módon, annak ellenére, amit művelt magával, meg amin átment eddigi pályafutása során, még él. Nem kis teljesítmény ez a most 76 éves James Osterbergtől, akit a punk keresztapjának vagy nagyapjának szoktak nevezni. A sztori nagyjából-egészében közismert. Iggy a 60-as évek végén alakított Stooges nevű zenekarával, annak vad, lecsupaszított garázsrockjával irányt mutatott azoknak a rockzenészeknek, akik szerint a könnyűzene akkor jó, ha mindenestül folyamatosan az őrület határán táncol. Ilyenkor persze, amikor Iggy-koncert van, mindig felmerül, hogy lehet, hogy most még egyszer utoljára. Persze azt is reméljük mindig, hogy nem utoljára.

Ehhez a programhoz, mármint az őrület határa, hosszú ideig folyamatosan tartotta is magát, sőt bizonyos elemeit most is hozza. Ma már – sőt, már jó ideje – persze nem ön- és közveszélyes, nem szabdalja üvegdarabokkal magát, nem ránt kést színpadon, nem ugrál a közönség közé, azonban továbbra is elképesztő energiákat mozgósít koncert közben, egy Iggy-fellépés továbbra is spontán mozgásszínház, rock and roll-balett, Raw Power, hogy a Stooges egyik, egyébként tegnap este is elhangzott számát idézzük. Az énekes ráadásul még abból is művészetet és menőséget csinál, hogy csipőproblémái miatt jó ideje már egészen durván sántít.

Fazekas István

Vasárnap esti koncertjének a gerincét egyébként ez a korszak adta ki, ami persze megint csak nem újdonság, Iggy Pop koncertjei jellemzően a Stooges-életmű köré épülnek, Search and Destroy, Down On The Street, TV Eye, I Wanna Be Your Dog. Összességében a tegnap elhangzott tizenhét szám több mint a fele ebből a korszakból jön. A kétezres évek elején Iggy össze is rántotta egykori zenekarát, éveken át turnéztak – a Szigeten is felléptek –, új lemezeket is készítettek Weirdness és Ready to Die címmel. Ron Asheton gitáros 2009-es halála után még Iggy and The Stooges néven folytatták, akkor a zenekar utolsó két lemezén játszó James Williamson ugrott be, ám Scott Asheton dobos és Steve Mackay szaxofonos halála a 2010-es évek közepén pontot tett a zenekar történetére, melyről Jim Jarmusch Gimme Danger címmel egyébként remek dokumentumfilmet készített. Érdemes megnézni.

Iggy pedig, aki a hetvenes évek második fele óta szólóelőadó, itt van még mindig. Minden bizonnyal rá is igaz az a mémesedett bon mot, ami Keith Richardsra is: vigyázzunk a Földre, nem mindegy milyen világot hagyunk rájuk.

Olyannyira itt van, hogy még annak a szabálynak is fittyet hányt, mely szerint a veterán könnyűzenészek már inkább csak a múltjukból, az örökségükből, a legendájukból élnek, valós időben már nem hoznak létre nagy műveket. Ez egyébként nem ciki: nyilván minden alkotó frissen, fiatalon, tiszta lappal, vagy már éretten, de még a pályafutása felívelő szakaszában hozza létre a nagy műveket. Kivéve, ha Iggy Popnak hívják az illetőt. Az idén megjelent Every Loser című nagylemeze egyszerűen szenzációs. A legjobb szólóalbuma több mint harminc éve, az 1990-es Brick By Brick óta. Már a Queens Of The Stone Age-vezérrel elkészített, a berlini David Bowie-s éveket megidéző 2016-os Post Pop Depression is elég jó album volt, ám az Every Loser a real deal.

Fazekas István

„Az Every Loser egyszerre rockos és popos: a gitárok harapnak, a lendület és a felszabadultság jól érezhető, ugyanakkor hallatszik a gondos produceri munka, értő kezek formálták meg a dalokat, amelyek nem mellesleg szinte egytől-egyig emlékezetesek, alig van unalmas pillanat a lemezen. Tizenegy trekk – kilenc szám, plusz két rövid átkötő cucc –, nincs semmi túlbeszélve.”, írtuk az Andrew Watt producer által nagyszerűen összerendezgetett, sztárvendégekkel (Duff McKagan, Chad Smith, Josh Klinghoffer, Dave Navarro, Stone Gossard, a néhai Taylor Hawkins) teli lemezről januárban.

A koncertműsorba két dal fért be erről a lemezről, a Modern Day Ripoff és a Frenzy – ez, ha azt vesszük, hogy mondjuk a klasszikus Brick By Brickről például egy sem, akkor elég sok, bár nem tiltakoztunk volna további új számok beemelése ellen sem.

Nem csak a farokméregetés miatt különleges Iggy Pop új nagylemeze

Az Every Loser az elmúlt évtizedek egyik legjobb Iggy Pop-lemeze. Minden ott van benne és rajta, ami az Iggy-életműben izgalmas. Részletezzük is, miért.

Ha egyébként a setlistnél tartunk, természetesen nem maradt ki a két gigasláger, a Lust for Life és a The Passenger (utóbbi, vicces módon a Siouxsie and The Banshees-féle feldolgozást idéző fúvósokkal. Ja, igen, fúvósok is voltak.), ugyanakkor hallhattuk a másik berlini lemezről, a The Idiotról a Mass Productiont, ezzel jött vissza Iggy a ráadásra; ki más merne egy ilyen súlyosan beborult, sötéten hömpölygő dallal (én jobban örültem volna a Sister Mindnightnak, de ugye nem kívánságműsor), és elhangzott két szám is a New Values című 1978-as lemezről (amin Iggy egyébként a már említett James Williamsonnal dolgozott), a The Endless Sea és a Five Foot One.

Fazekas István

Ha nem is telt ház, de szép nagy tömeg volt, mondjuk olyan kétharmadig-háromnegyedig telt meg a nézőtér, amin a generációs találkozó-jellegnek megfelelően főleg középkorú nők és férfiak osztoztak. A helyszínnek és a helyzetnek köszönhetően volt valami nyári vakációs hangulata is az estének, ezt Iggy le is vette, bár a rá jellemző fanyar humorral kijelentette, hogy ő nem nyári vakációra akar menni velünk, hanem egy death tripre (és akkor itt bele is csaptak a nevezett Stooges-klasszikusba). Nem mellesleg azt is hozzátette, hogy nem akar "kib****tt kulturális intézményeket". Oké. Elég, ha a saját házi intézménye jól működik.

Azon meg különösebben meg sem lepődtünk, hogy Iggy (vagy Iggy és a menedzsmentje) jó zenekart rakott össze, nyilván pontosan tudja (vagy tudják), hogy kell ezt csinálni.

Fazekas István

Amikor azon gondolkozom, hogy melyik volt életem legjobb Iggy Pop-koncertje, mert mondjuk szeretném ezt az estét elhelyezni valahol a sorban, akkor rájövök, hogy valójában képtelen lennék megmondani. 1994-ben láttam először a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán, azóta meg jó párszor, a Szigeten persze, legutóbb a Budapest Parkban, és csak azt tudom, hogy minden alkalommal elképesztő energiákat mozgósított a színpadon, minden egyes este az a bizonyos este volt a tét. Iggy a jelenlét lehetséges meghatározásának az egyik manifeszt módja, ő a torzítottgitáros rock and roll-zen, amikor nincs előző és következő pillanat, csak a pillanat van.