„Összehasonlíthatatlanul jobb volt mindnyájunknál. Marlon Brando – egy fogalom. Nem láttam még egyetlen filmjét sem, amikor elkezdtem a színészetet, de most büszkén állítom, hogy a halálom napjáig őt utánozom”

– vallotta Al Pacino.

Barbra Streisand szerint Brando volt a valaha élt legkifinomultabb színész, aki két emberéletnyi munkát végzett el. „Én pedig bármikor kezdtem új filmbe, feltettem magamban a kérdést: vajon Brando játszana-e velem?”  

És valóban, A Keresztapa maffiafőnöke mellett többek között A vágy villamosa Stanley Kowalskijaként, Az utolsó tangó Párizsban titokzatos özvegy férfijaként, az Apokalipszis most renegát és őrült ezredeseként, vagy A rakparton bukott bokszolóból lett rakodómunkásaként nemcsak a filmtörténetbe, hanem a szélesebb értelembe vett popkultúrába is vastagon beírta a nevét a több mint fél évszázados pályafutása alatt.

1924. április 3-án született a Nebraska állambeli Omahában, apja egy mezőgazdasági termékeket gyártó cég ügynöke volt, édesanyja pedig a helyi színtársulatban játszott. Míg anyja a színészi pálya felé terelgette fiát, apja a fegyelmezés más módszereiben hitt, és végül katonai iskolába íratta be Brandót. Ez nem nagyon jött be, a fiú gyűlölte az intézményt, 19 évesen el is érte, hogy diákcsínyei miatt kicsapják onnan.

Ezután New Yorkba költözött, ahol a híres Actor’s Stúdióban Lee Strasberg és Elia Kazan rendező tanította. A Broadway színpadára 1944-ben lépett először, az Emlékszem, mama című vígjátékban szerepelt minden különösebb visszhang nélkül. Három év múlva viszont egy csapásra ismertté vált, amikor Tennessee Williams A vágy villamosa című drámájának New York-i bemutatóján ő játszotta Stanley Kowalskit.

„Az indulatait és tökösségét is magával viszi”

– írták a kritikusok erről, és ezt a hozzáállását vitte a filmvászonra is.

Ezt 1951-ben Kazan ugyanis filmen is megrendezte Brandóval A vágy villamosát, ami egy csapásra meg is hozta a színésznek a világhírt és az első Oscar-jelölést (a 12 Oscar-jelölésből a film négyet kapott meg, a többi közt Blanche szerepéért Vivien Leigh is átvehette az aranyszobrocskát).

Két évvel később A vad című, Benedek László (Laslo Benedek) által rendezett “motoros filmben”, majd 1954-ben A rakparton című, ugyancsak Kazan rendezésében készült filmben játszott. Ez utóbbiért meg is kapta az első Oscar-díját. Brando ezután egy sor sikerfilmben szerepelt az 50-es, 60-as években (Viva Zapata!, A vad, Julius Caesar, Oroszlánkölykök, Lázadás a Bountyn), ezekért is sorra kapta a díjakat.

Az egyik legfelkapottabb színészként sem volt hajlandó változtatni az életformáján. A filmgyárban is farmerben és trikóban mászkált, kocsmákban étkezett, nem vett részt partikon, botrányokat okozott, főként az újságírók voltak a begyében, akiket gyakran és élvezettel provokált. Magánéletében is teljes zűrzavar uralkodott. Első feleségétől egy év után elvált. 1960-ban egy mexikói színésznő lett a második felesége, de tőle is elvált, amikor beleszeretett egy tahiti nőbe – ő lett a harmadik felesége tíz évig.

Darwin Porter 2006-os életrajza szerint Brando számos kollégájával folytatott szerelmi viszonyt, többek között James Deannel, Cary Granttel, Montgomery Clifttel és Sir John Gielguddal. De ő maga is az 1985-ös életrajzában azt vallotta: „Mint a férfiak egy jelentős részének, nekem is voltak homoszexuális tapasztalataim, és ezt nem szégyellem.”

A 60-as évek végén inkább a bulvár figyelt rá, elég felejthető filmekben szerepelt, de a 70-es évek elején művészileg újjászületett. 1972-ben két filmklasszikusban játszhatott: az olasz Bernardo Bertolucci Az utolsó tangó Párizsban-jában (ennek a szexuálisan túlfűtött filmnek a forgatásáról jóval később kiderült, hogy egyes jelenetei morálisan erősen kifogásolható körülmények között zajlottak), amiben – sokak szerint -– élete legjobb alakítását nyújtotta egy özvegy férfi szerepében. Oscar-díjra is jelölték.

A Keresztapában ő személyesítette meg Don Vito Corleonét, amit a kritikusok felsőfokokban méltatták. A sikerhez híressé vált sminkje is hozzájárult: arcát ráncosra festette, haját brillantinnal hátrafésülte, állkapcsát a szájába tömött papír zsebkendőkkel emelte ki, mozgékony ujjaival folyton gesztikulált. A maffiafilmben szakított a klisékkel, kevés eszközzel élve a bűnözőt is egyfajta tekintélyes hősként tudta bemutatni.

A szerepért ismét Golden Globe-díjat, majd egy újabb Oscart kapott, de az “amerikai imperializmus és rasszizmus” ellen tiltakozva nem ment el a díjátadókra. Az Oscar-gálán az amerikai kisebbségi politikát elítélő üzenetét a két éve elhunyt Sacheen Littlefeather apacs színésznő és polgárjogi aktivista olvasta fel. A nőt a beszéde után kifütyülték, és biztonságiak kísérték le a színpadról, mindezért az amerikai filmakadémia 50 évvel később kért bocsánatot, azt pedig a nő testvérei cáfolták, hogy apacs lenne.

Később Brando olyan figurákat alakított a filmekben, akik mellékszereplők voltak ugyan, mégis az egész történet drámai magvát hordozták (Apokalipszis most, Superman, A képlet). A szerepek nagyságával fordított arányban állt a gázsija, a Supermanben alig néhány napos munka a világ legjobban fizetett sztárjává tette.

A nyolcvanas évek nagy részében nem játszott, csak 1989-ben jelent meg újra az antirasszista Forrongó évszak című filmben, amelyért nyolcadik alkalommal jelölték Oscarra.

A valaha rendkívül jóképű Brando, nemzedékek szexbálványa az 1990-es évekre 156 kilós kolosszussá hízott. A legnagyobb tragédia 1990-ben érte, amikor elsőszülött fia lelőtte húga, Cheyenne barátját, mert az szerinte rászoktatta a lányt a kábítószerre. Christian Brandót tíz év börtönre ítélték, a súlyos depresszióba esett Cheyenne harmadik öngyilkossági kísérlete pedig 1995-ben sikerrel járt.

A teljesen visszavonult színész Tahiti közelében lévő saját szigetén, Tetiaorán és japán stílusú Los Angeles-i házában töltötte napjait. Utolsó éveiben a Don Juan DeMarco, a Dr. Moreau szigete és A szajré című filmekben tűnt még fel, amelyek azonban meg sem közelítették korábbi sikeres munkáit. (Sőt, a Dr. Moreau-ért egy Arany Málna-djat is begyűjtött.)

Két Oscar-díja mellett a többi közt öt Golden Globe-, három BAFTA- és egy Emmy-díjjal is büszkélkedhetett (utóbbi kitüntetést a Roots: The Next Generations című televíziós minisorozatért jutalmazták 1979-ben). Csillaga 1960 óta díszíti a hollywoodi Hírességek sétányát.

A filmtörténet egyik nagy legendája életének nyolcvanegyedik évében, 2004. július 1-jén halt meg Los Angelesben. Hamvait Tahitin és a kaliforniai Death Valley-ben szórták szét. Születésének centenáriumáról világszerte megemlékeznek.

„Brando a legjobb, akire mindnyájan felnézünk. Ha ő elmegy, mindnyájan egy helyiértékkel feljebb kerülünk a ranglistán”

– mondta még a halála előtt barátja, Hollywood másik rosszfiúja, Jack Nicholson.