Hogyan bólogassunk ötnyolcados ritmusra – Tool-koncert az Arénában

A hatos kapunyitáskor már tisztességes tömeg áll az Aréna előtt, bár telt házra nem számítunk, csak a legdrágább ülőhelyekből volt még pár szabad a koncert előtt. A zenekar már évek óta érvényben lévő tilalmát – miszerint tilos a koncerten felvételt készíteni, és ezért ki is dobhatnak – a sorban álló emberekkel hangosbemondón is közlik.

Az instrumentális progmetált játszó előzenekar, a Night Verses első számánál még félig sincs a nézőtér, de a bő félórás szett alatt azért szépen lassan megtelik. A hangosítás egyelőre nem túl erős, a Tool technikusai kezében viszont már sokkal jobban szól a rendszer.

A Toolt többnyire a progresszív metál műfajához sorolják. Bár némileg bonyolultabb a helyzet, maradjunk ennél. A műfaj kulcsai a klasszikus négynegyedes ritmustól eltérő ütemek használata – nem zenészek ezt úgy vehetik észre, hogy jóval nehezebb ezekre mozogni, bólogatni –, illetve az akár tíz percnél is hosszabb, komplex felépítésű dalok.

Ezeket a Tool kiválóan műveli, talán ezért van, hogy a koncert valamilyen furcsa vallási szekta szeánszához hasonlít.

A Tool budapesti koncertjének plakátja

Facebook / TOOL

Pontosan kezdenek, a Jambi című szám hatalmasat üt, és már ekkor elkezd bennem kristályosodni a kép, hogy itt nem hagyományos koncertről lesz szó. Ahogy az énekes, Maynard James Keenan is mondja az első szám után: „Gyertek velünk egy utazásra, legyetek itt, és ne a telefonotokat nézzétek.” Ehhez tartva magukat, a műsor végéig nem is hangzik el több szó a dalok között.

Az említett utazás pedig szemet és fület gyönyörködtetően élvezetes, látványban és hangban is rengeteget kapunk már az első néhány szám alatt, így érkezünk el személyes kedvencemhez, a Pneuma című (12 perces!) dalhoz. Ezután 4 számban gyors visszatekintés következik az Undertow és a Lateralus albumokra, majd meglehetősen szokatlan módon szünet következik.

A Tool 30 év alatt összesen 5 albumot adott ki, a legutóbbi, Fear Innoculum címűre 13 évet kellett várnunk, de egyáltalán nem túlzok azzal, ha azt mondom, minden pillanat várakozás megérte. Nemcsak azért, mert ez az album 2019-ben lelökte a toplisták éléről a hasonlóan szektára emlékeztető rajongókkal rendelkező Taylor Swiftet, hanem mert ez talán még a 2006-os 10,000 Days albumnál is kidolgozottabb lemez lett. A koncerten az új számok kapták a legnagyobb hangsúlyt, az elhangzott 12 számból 5 ezen a korongon jelent meg.

A szünetet jelző visszaszámláló utolsó másodpercében Danny Carey lép a színpadra egy több színben világító passzos ruhában, majd egy velőtrázó, gonggal és szintetizátorokkal tarkított dobszóló következik (a lemezen található verzió címe Chocolate Chip Trip).

Már a szünet előtti pár szám alatt is különböző experimentális filmre emlékeztető vizuálok mennek a kivetítőkön, a pihenő előtti The Grudge alatt olyan audiovizuális orgiát kapunk, hogy szükségünk is van egy pillanatnyi levegővételre, és ez a színvonal tovább folytatódik. A látvány, mint egy pszichedelikus álom, úgy egészíti ki a dalok amúgy is alig értelmezhető tartalmát, de jó szektásként pillanatra sem kérdőjelezzük meg a szeánszot, helyette tátott szájjal figyeljük.

A kvázi vallási élményt a hosszúra komponált nóták és az imént említett látvány csak tovább erősíti. Az a precízség pedig, amivel a zenekar tagjai szinte stúdióminőségben nyomják ezeket a túlvilágian komplex számokat, na az előtt hobbizenészként emelem az összes kalapom.

Maynard James Keenan félőrült prédikátorhoz hasonlóan adja elő a dalok megfejthetetlen szövegeit – taktikusan nem előre, hanem kétoldalt a dobok mellé helyezve a szószékét. Adam Jones (gitár) viszonylag keveset mozogva, rezzenéstelen arckifejezéssel játssza a profi gitárosokat is megizzasztó témákat, Justin Chancellor (basszusgitár) pedig hangszere határait feszegető játékával elképesztő mélységet ad minden számnak. Danny Carey-t mint dobost és minden egyéb hangszeren is játszó zenészt csak egy élő felvétel alatti kommenttel jellemezném: „Az a hír járja, hogy Danny egyezséget kötött az ördöggel. Hogy Danny mit kapott, azt nem tudjuk, de azt igen, hogy az ördög dobórákat.” Az instrumentális szekció tagjai inkább tűnnek három, a zeneakadémia dzsessztanszakát unalom miatt otthagyó csodagyerekeknek, mint világhírű rocksztároknak.

Olyan tömény impulzusokat kapunk folyamatosan, hogy a szett kétharmadánál elhelyezett szünet kifejezetten jót tesz a koncertélménynek, amennyire minden pillanat élvezetes, annyira megterhelő is. Elég belegondolni, hogy míg az épp turnézó AC/DC egy 2 óra 20 perces koncerten 20-21 számot játszik, a Tool ugyanennyi idő alatt 12-t – félreértés ne essék, nem versenyről van szó, de az ausztrál rock ’n’ rollal szemben itt sokkal összetettebb a zenei élmény, kell idő ezt feldolgozni.

Tool

Vörös László

Az utolsó nóta, a Stinkfist előtt Maynard újra üdvözöl mindenkit az út végén, sőt megdicséri a közönséget, hogy ilyen jól bírtuk, majd végre engedélyt ad fotózásra és videóra is (innen a cikk egyetlen képe). Meg is köszönik a figyelmünket, majd a szám végén gyors meghajlással levonulnak a színpadról, véget ért ez a furcsa szeánsz.

A felsőbb erő, amelynek e szeánsz alatt mi, a közönség és a zenészek is hódolunk, maga a zene, ezért nem vetődik sokszor fény sem a zenekarra. Ezen a koncerten csak a zene van, a Tool mintha csak a közvetítő lenne, a látvány pedig tovább emel a tétet.

Tiltott a telefonos felvételkészítés, de nem is érdemes felvenni. A Toolt élőben kell látni. Ez nem valami eltartott kisujjal hallgatható értelmiségi metál, ez egészen magas fokon művelt, kiváló zene.

Nyitóképünkön a bécsi koncert. A kép forrása: Facebook / TOOL / Scott Moran