„Láttam a rock and roll jövőjét, a neve Bruce Springsteen”

– ezt John Landau producer-újságíró írta le 1974. május 22-én a bostoni The Real Paper nevű újságba, miután a Massachusetts állambeli Cambridge-ben, a Harvard Square Theatherben a színpadon látta az akkor 24 éves zenészt. És valójában nem is tévedett. Bruce Springsteen tényleg poptörténelmi pályát futott be, talán többet is annál.

Springsteen New Jersey-ben, Freeholdban, ír és olasz szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Tulajdonképpen New Jersey is maradt a szűkebb pátriája, művészete ihletőforrása. Kamaszkorától zenél, gitározik és énekel, olykor szájharmonikázik. A klasszikus rock and roll és a beat volt rá nagy hatással, Bob Dylan, Chuck Berry, a Beatles és a Rolling Stones, Van Morrison és Woody Guthrie zenéje és szövegei többek között (de aztán nem ment el a későbbi zenék mellett sem, nagyon bírta például a Clasht is, itt például a London Callingot játssza Londonban, a Hyde Parkban). Első együttesét 1965-ben alapította, azután több zenekarban is megfordult, és ráragadt a Főnök (Boss) becenév. Alapzenekarát, kísérő együttesét, az E Street Bandet 1972-ben alakította meg. 2022-ig összesen huszonegy sorlemezt készített, számos emlékezetes dallal. Az alábbiakban pályafutása néhány jelentős pillanatát, fordulópontját nagyítottuk ki.

Born to Run

Bruce Springsteen már korai nagylemezein is komoly szerzői és előadói kvalitásokat villogtatott, ám azok még átsétáltak a kommerciális siker feliratú léc alatt. Az áttörésre a harmadik albumig, az 1975-ben megjelent Born to Run című nagylemezig kellett várni. Kiadója, a Columbia, ha nem is engedte el ekkorra a kezét, de legalábbis kételkedni kezdett benne. Nem is véletlen, hogy a Born to Run munkálatai hat hónapig tartottak, hiszen a zenész érezte, hogy ez fordulópont a pályáján: most megcsinálja, vagy – ahogy mondani szokás – mehet a levesbe.

És megcsinálta. Az albumot elképesztő aprólékossággal építette fel, a szemtanúk szerint minden egyes hangot nagy gondossággal rakott a helyére. A végsőkig kísérletezett a dalokkal, ahogy korábban a Beatles vagy a Beach Boys is, nem a felvétel helyének kezelte, hanem valójában hangszerként használta a stúdiót és annak eszközeit. A nagylemez egyszerre lendületes, de igen összetett és fordulatos címadó dalának például öt különböző változata készült el. De nem csak ez a dal emlékezetes róla: ott van mondjuk a lemeznyitó Thunder Road, amely szerepel Nick Hornby 31 dal című, az angol író kedvenceit felsoroló regényében is, vagy a Tenth Avenue Freeze-Out. És ez az a lemez, ahol a Bruce Springsteen-féle amerikai történetmesélés először tündökölt teljes fényében.

A Born to Run bekerült az amerikai kultúrára alapvető hatást gyakorló lemezek körébe, a Kongresszusi Könyvtár által összeállított National Recording Registrybe, amit fordítsunk mondjuk Nemzeti Lemezjegyzéknek.

Nebraska

A Nebraska Bruce Springsteen pályafutásának legkülönösebb munkája, egyben Springsteen katalógusának egyik kulcslemeze, ami, ha az azóta divatossá vált kifejezést vesszük, valójában egy hálószobalemez. Az történt ugyanis, hogy Springsteen első körben otthon vett fel új dalokat 1982 elején egy négysávos magnóra, és aztán ugyan elvitte a felvételeket zenekara próbatermébe, ám ezek egy része egyszerűen leesett az E Street Band-féle nagyszabású hangzásról. Hogy egy másik dalszerzőre, a Nick Cave-vel együtt dolgozó Warren Ellisre és a vele készített interjúra utaljak: „A dalok mondják meg, mire van szükségük. Irányíthatod őket erre vagy arra, de végül maguk mondják el, mi kell nekik.” Ezek a dalok pedig ezt kívánták, a kicsi, nyers és fokozottan személyes formát.

Ezekből a személyes, noir, monokróm, egy szál gitáros dalokból lett a keresetlenségében is zseniális Nebraska, olyan remek dalokkal, mint az Atlantic City, a State Trooper, a Johnny 99 vagy a Highway Patrolman. De a többi sem ment a kukába, mi több: ezek adták meg a következő Springsteen-album, mit a következő, a valaha volt legnagyobbat durrant Springsteen-lemez, a Born in the USA gerincét. Melynek címadó dala eredetileg, eredeti változatában egyébként a Nebraskára is fölfért volna.

Born in the USA

És akkor itt a nagyszabás. Ha csak egy lemezt kell mondani Bruce Springsteen életművéből, akkor ez az. Sőt, ha mondani kell mondjuk tíz lemezt a nyolcvanas évekből, ami nemcsak zeneileg, de bővebben, kulturálisan, sőt, akár a kultúrán túl is meghatározta az évtizedet, ez azok között is ott van. Különös tekintettel a címadó dalra. Ronald Reagan benézte, a Born in the USA – mármint a dal – nem az Egyesült Államok dicsőítéséről szól, pontosabban nemcsak arról, hanem az amerikai álom színéről, de főleg a visszájáról. Ahogyan az egész lemez keserédes szerelmes levél a hazához meg a mindennapokhoz, úgy, olyan ízesítéssel és adagolással, ahogy azt Bruce Springsteenen kívül nagyon kevesen tudják.

Springsteen tud nagyon emelkedett és érzelmes lenni (és csak néha giccses és hatásvadász, annyi még belefér a rakendrollba), és tud nagyon nagyon realista is lenni, tud kis látószögben írni, a kamionparkoló meg a kocsmapult felől, valamint képes fölébe emelkedni mindezeknek úgy, hogy nem térkép a táj. Tudja, hogy hol lakott ott Faulkner, Philip Roth és a többiek. Dylan. Ugyanakkor azt is tudja, hogy mi a dolga a rock and roll gitárnak. A Born in the USA remekül mutatja, hogy Springsteen egyszerre slágeres és érthető, de költői és érzékeny is. Zenéje – Szőnyei Tamás újságírótól kölcsönvett hasonlattal – egyszerre szól a lábhoz, a fejhez és a szívhez. És ez a lemez slágerparádé a javából: a címadó dal mellett a Dancing in the Dark (a klipjében a tini Courteney Coxszal), az I’m on Fire, a Glory Days és még hosszan sorolhatnánk – nem meglepő módon az albumról hét kislemez került ki.

A Born in the USA csinált a nagy sztár Springsteenből nemzetközi szupersztárt, a lemez csak az Egyesült Államokban tizenhétszeres platina lett, több mint 30 millió példány kelt el belőle világszerte, ezzel minden idők egyik legkelendőbb könnyűzenei kiadványa. És akkor még ott van az album Annie Leibovitz által készített ikonikus lemezborítója az amerikai zászlóval, a háttal álló Springsteennel és a hátsó zsebéből kilógó baseballsapkával.

Streets of Philadelphia

Ez a dal Bruce Springsteen egyik, ha nem a legnagyobb slágere. Ami biztos, hogy ez volt a legtöbb helyen listavezető Springsteen-dal. Azt talán mondani sem kell, hogy a Philadelphia című, az AIDS/HIV-válságot és annak társadalmi percepcióját tárgyaló emlékezetes Jonathan Demme-mozihoz készült, melynek Tom Hanks játssza a főszerepét. Demme állítólag azt kérte Springsteentől, hogy írjon egy olyan dalt, amit „plázákban is játszanak”, erre Springsteen, hogy rendben van, megpróbálja, még izgatja is a feladat, de nem ígér semmit, amúgy is „nem elég jó filmzenékben”.

A dalt gyakorlatilag Springsteen egyedül, maga rögzítette Los Angelesben, ő gitározott, basszusgitározott és billentyűzött az emlékezetes dobgépalapra. A dalnak készült egy olyan változata is, ahol a jazzlegenda, Ornette Coleman és Little Jimmy Scott, ugyancsak klasszikusjazz-énekes is közreműködnek, de a végső verzió mégis az előbb említett szóló Springsteen-változat lett (a Coleman-féle verzió egyébként egy pillanatra megszólal a filmben).

The Rising

Springsteen hosszú ideig nem játszott együtt klasszikus kísérőzenekarával, az E Street Banddel (1989-ben, mondjuk így, oszlatta fel a zenekart), míg aztán 1999-ben és 2000-ben újra összeálltak és turnéra indultak. Ezzel együtt akkor már közel húsz éve nem készítettek lemezt sem a korábbi bandával. Az 1992-es Human Touch és Lucky Town című lemezeken, és az 1995-ös The Ghost of Tom Joad című albumon ugyan szerepeltek az E Street Band zenészei, de azok valóban Bruce Springsteen-szólólemezek voltak. Mi több, az 1995-ös lemez óta évekig nem is vett fel új albumot. Mindeközben megtörtént 2001. szeptember 11-e.

A legenda szerint egy autós kiabálta be Bruce Springsteen házának ablakán, hogy „Most szükségünk van rád!”. Springsteen akkor már dolgozott új dalokon, néhányat azok közül már rögzített is, ám a New York-i terrortámadás kétségtelenül új fénybe helyezte az alkotómunkát. A lemez címadó dala a World Trade Centert, a tűzoltókat és az áldozatokat énekli meg, de eléggé beszédes az Into the Fire vagy az albumzáró My City in Ruins címe is. Mindeközben a lemez afféle visszamenőleges válogatás is, hiszen fölkerültek rá olyan számok is – például a Waitin’ on a Sunny Day és a Nothing Man –, amiken a zenész a korábbi években dolgozott.

Borítóképünkön Bruce Springsteen-koncert Stockholmban, 2024. július 18-án. Fotó: Magnus Lejhall / TT NEWS AGENCY / TT News Agency via AFP