Mi újat tud mutatni Aaron Sorkin a The Social Reckoning – A hálózat ára című filmjében arról az alakról, akit Mark Zuckerbergnek hívnak? Felülmúlhatja-e a folytatás David Fincher 2010-es Facebook-filmjét? Megannyi kérdés, itt vannak a válaszok.
Találós kérdés: mi minden whistleblower-film money shot-ja?
Válasz: a pendrive-os jelenet.
Máris fordítjuk magyarra.
Az oknyomozós-kiszivárogtatós drámák és thrillerek csúcspontja, amikor a belső ember, a rendszer setét ügyeit leleplező és tettével komoly kockázatot vállaló szereplő átad valakinek egy perdöntő pendrive-ot. Ez a valaki rendszerint egy könyökben megfakult zakót viselő újságíró, a nyomtatott sajtó tényekkel táplálkozó, tehát ódivatú robotosa. Szóval, egy velejéig rendes fickó: értékrendje szilárd, nyakkendője mindig félrecsúszik. A whistle-t (sípot) blow-oló (megfújó) szereplő is mi vagyunk: a hatalomban csalódott, illúzióit vesztett halandó, egy korábban lelkes fogaskerék.
Hosszú út vezet a kéjes pillanatig: ezt hívják filmkészítésnek. Mire gazdát cserél a pendrive, vagy megnyílik a bizalmas grafikonokat rejtő laptop, már megismertük a rendszert, amely megérett a leleplezésre, És megismertük a leleplezőt, akit elemi felháborodása arra késztet, hogy a mindig kifizetődőbb megalkuvás helyett a pendrive-ot és a szivárogtatást válassza.
Mire megtörténik az adathordozó átadása, már tűkön ülve várjuk a beteljesülést: együttérzünk a gondosan felépített karakterekkel, dilemmáik a mi dilemmáinkká váltak, miközben körmünket rágjuk a mesterien adagolt feszültségtől.
Kezünk olykor ökölbe szorul, pont ahogy a dramaturgia megkívánja, mert olyan machinációk tárultak fel előttünk, amelyekről tudtunk ugyan, hiszen olvasunk újságot, de az összefüggéseket ilyen kristálytisztán csak most láttuk át. Az ügyben még folynak a kutatások, hogy lehet-e ökölbe szorított kézzel körmöt rágni.
Aaron Sorkin azonban máshogy csinálja.
Az ember, akinek Jack Nicholson a „You Can't Handle the Truth” sort köszönheti; a Fehér Ház lelke, aki Az elnök emberei című sorozattal ajándékozta meg a liberalizmus híveit, szóval a pattogó párbeszédek és szenvedélyes nagymonológok mestere rendezőként sem a mások útját járja. Sorkin más pályán játszik: természetesen a sajátján.
Az első Facebook-filmnek is ő volt az írója (kapott is egy Oscart érte), a rendezést azonban ekkor még – 2010 táján járunk – átengedte másnak. A feladatot David Fincherre szignálták ki. Olyan is lett az a film: fincheres. A Social Network – A közösségi háló baljós hangulató, feszültséggel teli fejlődéstörténet lett. Némi borzongássall követhettük, ahogy az ifjú Zuckerberg (Jesse Eisenberg élete nagy alakítása) megteszi első, még tétova lépéseit a világuralom felé.
Mindez ma már lejárt lemez, ki ne tudná, hová vezetett mindez. Hát, nem a happy endhez. Az üzleti érdek mindent átírt, elsőként az algoritmusokat, Zuckerberg uralma megszilárdult, csakúgy, mint Aaron Sorkin reputációja. A neve fogalom lett, egyet jelent egy jellegzetes filmes nyelvvel, a Sorkin-beszédmóddal.
Ennél többet forgatókönyvíró nem kívánhat. Na jó, egy dolgot mégis. A dupla titlulust, az igazi szerzői státuszt. Forgatókönyvíró-rendező – ennél nincs feljebb. Na, jó, egy dolog mégis: ha valaki forgatókönyvíró, rendező és producer is.
Sorkin háromszor szerepel az új Facebook-film stáblistáján. És a film minden szerepét is maga alakítja. Ez alighanem világrekord.
Jönnek-mennek színészek a vásznon, ez elég gyakori jelenség egyébként filmekben, ám az már ritkább, hogy ennyi híres színészt azért trombitáljanak össze, hogy szavalóversenyt játszanak. Olyat, amin végig Sorkin-szövegeket mondanak fel. Bejön a színművész, elmondja, kimegy. Bejön a másik, elmondja – és így tovább. Sorkin-szövegek töltik ki a teret, mindenki más csak háttér. Jeremy Allen White az Oknyomozó, Mikey Madison a Szivárogtató, Jesse Eisenberg megüresedett Zuckerberg-helyére pedig Jeremy Strong érkezett. Ők Sorkin szócsövei.
Nagy szavakhoz nagy színész kell. A nagy szavak néhány éves újsághíreket elevenítenek fel. A Facebook algoritmusa szélsőséges politikai csoportoknak kedvez. Az Instagram pedig a bullyingnak. Ezekről számolt be egyebek mellett Frances Haugen Jeff Horwitznak, a szivárogtató Facebook-alkalmazott a Wall Streel Journal újságírójának. Sorkin ezt a 2021-ben megjelent Facebook Files-t dramatizálja. Mégis sokkal többról van szó: egy újító kísérletől.
Már említettük, Aaron Sorkin a saját útját járja. Amit ő tud, az túl van az oknyomozós-szivárogtatós thrillerek szokványos mechanizmusain. Amit Sorkin művel, az valami más, az már művészet. Az, hogy lemond a hús-vér szereplőkről, az hogy, mindvégig sikerrel áll elen a feszültségkeltés nyomasztó kényszerének, az igazi műfaji újítás. Egyedül a pendrive-ot tartja meg, semmi mást. Így, és csak így érhető el, hogy szavai szüretlenül, a maguk teljes szépségében jussanak el a közönséghez. Anélkül, hogy a mondandó súlya kicsit is csorbítaná a hatásukat. Sorkinon ez sem fogott ki, hiszen minden, amit a filmje elmond, legkésőbb 2021 óta köztudott.
A színészek szépen szavalják Sorkin szavait. Ez sem kevés.
Húsz éve, 2004. február 4. óta működik a Facebook. Mára hárommilliárd ember használja annak ellenére, hogy a legtöbben tisztában vannak a problémáival. A közösségi háló akkorára nőtt, hogy tagjai, ha akarnak sem tudnak szabadulni tőle.
