A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
Egy könyv, amelynek csak a legutolsó bekezdése után áll össze a kép – sőt leginkább csak a fordító utószava után, mégsem lehet letenni. Az izlandi Sjón (született Sigurjón Birgir Sigurðsson, egyébként Björk és Lars von Trier szerzőtársa) szikár nyelvezete, mozaikszerű cselekményvezetése elementáris élménnyé válik a kisregény végére.
A sziget ősi hagyományai, legendái, babonái különös, baljós burkot vonnak az egyébként sem egyszerű történet köré: egy Down-kóros lány és egy egészséges férfi őszinte, tiszta szerelméről van szó, a környezet és a vadászat brutalitásáról – és végső soron arról, hogy senki, de senki nem kerülheti el a sorsát. Aki pedig megpróbálkozik ezzel, és álságos életet él, annak a legborzalmasabb véget szánták az istenek. A modern világ a villanyvilágítás képében jelenik meg – ennek teológiai magyarázata egészen bravúros része a történetnek, s minden abszurdum ellenére többször hangosan fel lehet nevetni a szöveg olvasása közben.
A váz azonban egy csodálatosan szép, szívszorító szerelem dokumentációja. Mindvégig lebilincselő olvasmány, az ember szép lassan rakosgatja össze a puzzle darabkáit, hogy a végén kiderüljön a borzalmas igazság. Az érdekes az, hogy végső soron úgy is érthető, mi miért történik, ha nem ismerjük a babonákat – épp ezért, bár csábító, de nem ajánlatos az utószóval kezdeni, hagyjuk, hogy hasson a szöveg önmagában. Hatni fog.
Kiadja: Magvető
