Ezt olvassuk: Tóth Krisztina – Pixel

Tóth Krisztinának lassan már kultusza van itthon, s akinek kezébe akad Pixel című, legújabb kötete, abba nagyjából a harmadik-negyedik fejezet táján fog belehasítani az „Úristen!” érzés, aminek hatására azonnal megérti, miért is rajonganak annyian az írónőért. Egyrészt azért, mert a nyelvezete keresetlen: úgy választékos, hogy az embernek nem áll égnek a haja a modorosságoktól (mert nincsenek), másrészt pedig azért, mert virtuóz módon pakolja egymás alá-fölé-mellé az eseményeket, hogy a Pixel végére teljesen letaglózzon bennünket.

Egy-egy fejezet egy-egy testrész története, a szereplők, sztorik, idősíkok és helyek pedig egy idő után egy hatalmas freskóvá állnak össze, kis és nagy tragédiákkal, átgondolásra váró kérdésekkel. A lényeg mégis a részletekben rejlik: ahogyan az egyes kis pixelek megmagyarázzák, kiegészítik egymást, úgy az ember is megbizonyosodik lassan arról, hogy semmi sem történik véletlenül, mindennek köze van mindenhez, és ez egy nagyon, nagyon kicsike világ. Pillangóeffektus.

Kedvenc részünk:
"Ehhez a ponthoz érve biztos az anyja is szívesen elmondaná, hogy miért félt a Misike annyira a kutyáktól. – Szegényre egyszer ráugrott egy német juhász a nagymama előtt, a járdán – kezdi darálni máris. Ne engedjük át neki a szót, nehogy már benyisson pongyolában a történetbe!"

Kiadja: Magvető