Művészi megnyilatkozásnak szánta, mégis több hónapos börtönbüntetést kapott Alexander Brener kazah képzőművész, miután 1997-ben az amszterdami Stedelijk múzeumban szórópisztollyal egy dollárjelet fújt Kazimir Malevics orosz avantgárd festő Szuprematizmus című képére. Az ennek nyomán is a "művészet terroristájaként" emlegetett Brener nemcsak a leginkább Fehér alapon fehér négyzet című festményéről ismert Malevics műalkotásába avatkozott bele. A kortárs orosz irodalom koronázatlan királya, Jevgenyij Jevtusenko igencsak rossz néven vette, amikor 1995-ben a moszkvai Politechnikai Múzeumban tartott felolvasóestjét az akcióművész fennhangon azzal próbálta megszakítani: "Pszt, anyám aludni tért!"
Akármennyire sokkolóan hatnak is a budapesti Knoll Galériában a múlt hét óta osztrák alkotótársával, Barbara Schurzcal közösen készített rajzait kiállító Brener performanszai, ténykedése korántsem nevezhető műfajteremtőnek, legfeljebb kissé megkésettnek. Botrányos fellépései közvetve az 1910-es évek közepén született dadaizmushoz köthetők, amely az első világháború traumáját a nihilizmus, a mindent tagadás álláspontjára hivatkozva próbálta feldolgozni a polgári kultúra, a civilizáció, a ráció elutasítása révén. A hangsúlyt a megbotránkoztatásra helyező dadaisták egyik jelese, a francia Marcel Duchamp például akkor még sokakat megbotránkoztató bajuszt rajzolt Leonardo da Vinci Mona Lisájának egy reprodukciójára.
Örököseikként tartják számon az 1960-as években született újabb irányzatot, az akcionizmust, amely fő céljának a fennálló politikai, erkölcsi, esztétikai normák elleni tiltakozást tartotta, hangsúlyozva, hogy a műkereskedelem által "prostituált" műtárgyak helyett a személyes közreműködést, az akciót (például a performanszokat) kellene előnyben részesíteni. Brenerre feltehetően olyan akcionisták hatottak, mint a magát egy emeletes házból kivető, ám a zuhanást túlélő francia Yves Klein vagy az önkasztrációját mímelő osztrák Rudolf Schwarzkogler.
A nagy elődökhöz hasonlóan az - 1957-ben Alma-Atában született, az egykori Leningrádban tanult - renegát sem puszta szórakozásból borzolja a kedélyeket. A lakóhelyét gyakran változtató, jelenleg Rigában élő Brener filozófiájának egyik sarkalatos pontja a tágan értelmezett művészeti élet kritikája. Ő és az 1990-es évek végén hozzá csatlakozó Schurz a művészeti szcéna, a galériák, kurátorok, kritikusok ellen hirdetett ádáz harcot. A "művészet Bonnie és Clyde-jának" is elkeresztelt páros leginkább azt fájlalja, hogy a művészek és a műveikből élők - elefántcsonttornyukba zárva - restek állást foglalni politikai és társadalmi kérdésekben. "Míg a világ különböző részein társadalmi csoportok és mozgalmak aktív átpolitizálása folyik (kivándorlók, fiatalok, társadalmi mozgalmak, anarchisták, antifasiszták, nemzeti felszabadítási mozgalmak, szakszervezetek), a nemzetközi művészeti rendszer továbbra is a kortárs kultúra depolitizálásának mechanizmusa" - tett szemrehányást Brener a Schurzcal közösen jegyzett, Mit tegyünk? Kulturális ellenállás negyvenöt technológiája a késő kapitalizmus hatalmi viszonyai ellen című, magyarul 2000-ben e címmel megjelentetett kiáltványban. A művészek állítólagos közönyéért egyébként szerintük a kulturális élet, a művészet fenntartói a felelősek. A kialakult helyzet megoldására pedig rögtön akciótervet is mellékeltek: "Támadjuk a neoliberális művészeti rendszert! Szervezzünk független és nem centralizált művészeti struktúrákat! Bojkottáljuk, és bontsuk le a kultúra hierarchiáit!"
E szavakat az anarchizmus filozófiáját valló Brener - az elődökéinél jóval radikálisabb, a művek rombolásától sem visszariadó - akciókkal teszi nyomatékosabbá. "Azáltal, hogy Malevics fehér keresztet ábrázoló, Szuprematizmus című képére dollárjelet festett, szimbolikus formában arra hívta fel a figyelmet, hogy a spirituális-festői értékek helyett a műkereskedelmi piac kizárólagos kánonja érvényesül" - értelmezi "művét" Pilinger Erzsébet művészettörténész. Hasonlóan sokkoló hatású volt az az - antiművészet eszközeivel kivitelezett - bemutatója, amikor 1994-ben a moszkvai Puskin Szépművészeti Múzeumban Vincent van Gogh egyik festménye előtt nagydolgát végezte el, a mester keresztnevét kiáltozva.
Annál furcsább, mit keres most Brener egy budapesti galériában. Szakértők szerint a most bemutatott, Nők és disznók című sorozattal is agitációs tevékenységét folytatja, ezúttal a falvédőkre emlékeztető, feliratos képekkel, amelyeken naiv stílusban megörökített, Barbie babaszerű nők láthatók szexuális jellegű aktusok közben. Ebben állandó társuk egy vagy több disznó. "Az alkotópáros a nőről mint szexuális tárgyról és a férfiról mint disznóról gyártott sztereotípiákról rántja le a leplet" - kanyarított tömör műelemzést a pornográfiába hajló képekhez a HVG érdeklődésére Hans Knoll, a duó jelenleg egyetlen, osztrák kiállítója.
Az elemzések azonban egyre gyakrabban feszegetik azt a kérdést, hogyan kritizálhatja ily erőteljesen Brener a művészeti életet, amikor ő is abból él. Figyelemre méltó, hogy a rendőrségi ügyek révén a köztudatba berobbant, a művészet teoretikusait nemegyszer - így a budapesti Ludwig Múzeumban öt évvel ezelőtt tortaszeletekkel dobálózva - tettleg is bántalmazó Brenernek és társának akadnak vevői. Az elvi megfontolásból nyomott áron kínált műveiket - körülbelül 160 ezer forintért - leginkább persze hozzájuk hasonló szubkultúrában élő értelmiségiek vásárolják.
"Brener művészetellenes pátoszának gyengesége, hogy a negativitás is integrálható és megvásárolható" - vélte Anatolij Oszmolovszkij orosz képzőművész és kritikus egy 2001-es tanulmányában. Az akciómestert egyébként egy öt évvel ezelőtti interjúban Johannes Wendland német műkritikus szembesítette tevékenységének paradoxonával, vagyis hogy pénzét mégiscsak az általa gyűlölt műkereskedelemnek köszönheti. Amire a művész kénytelen-kelletlen beismerte: "Nem szabad mindig kívül állnunk."
SINDELYES DÓRA