„Meg tudnád fogni a farkát és megcsavarni jó erősen?”
Sara Ziff fotómodell tényfeltáró dokumentumfilmet készített Picture Me címmel a modellek szexuálisan kiszolgáltatott életétől. A filmet először New Yorkban mutatták be, ahol szakmailag is elismerést kapott és témájánál fogva óriási vihart kavart.
Sara Ziffet 14 éves korában szólította le egy fotós az utcán; a diáklány hetekkel később már le is szerződött egy fotósorozatra és egy menő divatbemutatón való részvétel is a tarsolyában volt. Ziff hamarosan többet keresett, mint egyetemi tanár apja, de komoly árat fizetett azért, hogy a fotómodellek bűbájosnak látszó világához tartozhasson. Még szinte melle sem volt, amikor félmeztelenül fotózták, és első csókja előtt már javában szexuális töltetű képek készültek róla, noha egyik szerződésének sem volt semmi köze a szexiparhoz, vagy a felnőtt témájú magazinokhoz.
Ziff nem az egyetlen, aki így járt: a dokumentumfilmben egy másik modell, Sena Cech is szerepel. Ennek az ugyancsak bimbódzó korban lévő lánynak az első próbafotózáson egy világhírű fotós adta a kezébe szerszámát, hogy játszadozzon vele egy kicsit, csakhogy a játékszer nem a kamera volt. "Sena, meg tudnád fogni a farkát és megcsavarni jó erősen? Szereti, amikor megszorítják jó erősen és csavarják” – mondta az akkor 16 éves lánynak a fotós asszisztense. Cech ugyan megtette, amit kértek tőle, de a munkára már nem mert visszamenni, mert attól félt, ha az első találkozás ilyen szexuális töltetű volt, akkor később még ennél is többre kényszerítik majd.
Ezek a történetek nagyon is hétköznapiaknak számítanak a divatiparban, noha senki sem szeret beszélni róluk. A modelleké az egyik legtitokzatosabb foglalkozás a világon, amelyről a szokásos anorexia- és drogbotrányokon kívül nem sok minden kerül a napvilágra.
Cech vállalta a nyilvánosságot a történetével, de egy másik lány, aki maga is még gyerek volt, amikor már a lába között matatott az egyik világhírű fényképész, visszavonta a nyilatkozatát. Ziff nem örült annak, hogy az utolsó pillanatban ki kellett szerkeszteni a lányt a filmből, de nem elárulni szeretné a lányokat, akik már amúgy is kiszolgáltatott helyzetben vannak, hanem bemutatni a történetüket.
„Szégyenteljes egy ilyen történet, pedig ezek hétköznapiaknak számítanak” – meséli Ziff a The Observer című angol hetilapnak. „Ezek nem nyilvánosan, mások előtt történnek, hanem a sötét sarkokban. Szinte minden lánynak, akivel beszéltem, van egy ilyen sztorija, de nem meri elmondani, mert kínos és mert a zaklatók hatalmasak és befolyásosak. Egy modell márpedig bármikor helyettesíthető, bárki két év múlva az utcán találja magát, ha nem vigyáz” – folytatta.
A divatvilág Ziff szerint mindig is ragadozó környezet volt, ami egészségtelen a fiatalkorú lányoknak, pedig a modellek ma már egyre fiatalabban kerülnek a kamera elé. Ziff látott olyan modellt is, aki a kifestő könyveivel játszott a szünetekben. „Egyenlőtlen és hierarchikus munkakapcsolat, amikor egy 15 éves lányt egy 45 éves férfi elé állítanak, aki szexuálisan túlfűtött képeket akar készíteni róla” – mondta Ziff, hozzátéve, hogy az ügynökségnek nem mindig az az érdeke, ami a lányoké. Így bárki kompromittáló helyzetbe kerülhet, hiszen nem mindig van kihez fordulnia, és itt nem csak a szexről van szó. A lányok robotoló babák, a munkaidő húsz órás, a szabadnapok hiányoznak, az anorexia pedig azért van jelen, mert ez az egyetlen dolog, amiről a lányok maguk dönthetnek. Talán egy szakszervezet segíthetne a lányokon, de amíg ez nem körvonalazódik, addig is átláthatóbbá kell tenni az ipart.
Ziff ezért döntött úgy, hogy megmutatja a divatvilág erkölcstelen oldalát, annak ellenére, hogy maga is dollármilliókat keresett modellként. Nem azért lett belőle „áruló”, mert nem sikerült befutnia, éppen ellenkezőleg: nincs vesztenivalója, hiszen olyan márkák arca volt, mint Calvin Klein, Tommy Hilfiger, Stella McCartney, Dolce & Gabbana vagy akár a Gap, és olyan divattervezőkkel és divatházakkal dolgozott együtt, mint Marc Jacobs, Louis Vuitton, Gucci és Chanel.
A Picture Me nem is úgy indult, mint leleplező film, hanem mint Ziff expasijának (aki a dokumentumfilm társrendezője), Ole Schellnek a házi videónaplója. A férfi sokszor elkísérte a lányt a munkáira, és mivel Schell a filmszakmában dolgozott, normálisnak számított, hogy magával vigye kameráját. Schell először a divatvilág szürrealista és elszigetelt hangulatát szerette volna dokumentálni. Arra egyikük sem gondolt, hogy az öt éven át készített felvételekből valami sokkal sötétebb, perverzebb és gyomorforgatóbb anyag is kijöhet. Miután a több száz felvett óra anyagát Ziff és Schell megvágta, úgy döntöttek, hogy taktikát és hangnemet változtatnak, és innentől gyakorlatilag beépített riporterekké váltak. Ziff becsempészte a férfit a munkákra, és az megpróbált úgy filmezni, hogy a résztvevők ne legyenek tudatában annak, hogy felvétel készül róluk.
Az eredmény magáért beszél, az összerakott anyag a kritikusok szerint az eddigi legjobb portré a modellek életéről, becsületes, olykor zavaróan őszinte összegzés egy olyan világról, amely maffiaszerűen működik, nincsen szabályozva, és csupán a külsőségekre és az ügyeskedésre épül. A New York-i premier után szakmai körökben máris több díjat emlegetnek a filmmel kapcsolatban.
Krisztina O'Brien
