Fiath Titanilla nő, ráadásul a Budapesti Fegyház és Börtön fizetett alkalmazottja (pszichológusa), tehát miden esélye megvan arra, hogy ne ismerje a börtönök, az elítéltek közösségeinek belső világát. Például hogy fogalma se legyen arról, mi is zajlak a fogvatartottak között, hogyan alakul ki és működik a külső szem előtt rejtve maradó börtönhierarchia, kiből lesz a domináns vagy alfa hím, kiből pedig „katona”, „köcsög” vagy éppen „csicska”. Ehhez képest Fiath – aki egyébként szabadidős tevékenységként a Ludditák rap zenekarban tündököl – tanulságos cikket közölt a börtönvilágról a Café Bábel legújabb, a tekintélyről szóló számában.

De miért is fontos, hogy mi zajlik a jogerősen elítéltek között? Önmagában sem érdektelen, hogy mi történik 10–12 ezer emberrel, ám itt a kriminológiai, börtönszervezési vagy emberi jogi szempontok mellet van másik nézőpont is, mégpedig antropológiai – emelkedettebben fogalmazva: általános emberi. A szabálykövető modern ember számára legalább annyi tanulságos, hogy miként szerveződik meg egy zárt faluközösség a messzi Melanéziában, mint hogy hogyan működik egy extrém helyzetben, a börtönben a közösségi hierarchia.

Kondizó elítélt. Kapaszkodó © Müller Judit

A közhiedelem úgy tartja, hogy filmrendezők, szapora szavú szociológusok, bestseller- meg újságírók sokkal többet tudnak a büntetés-végrehajtás belső világáról, mint maguk a „smasszerek”. Fiath Titanilla írása ennek az ellenkezőjét bizonyítja, a fiatal pszichológus meggyőzően tárja fel, hogy a tekintély és a presztízs hogyan tesz ember és ember közt különbséget a zárt intézetben.

Vérbő példákkal bizonyítja, hogy hamis az a szociológiai közhely, amely szerint a börtönszemélyzet, illetve rabok, valamint a külvilág, illetve a büntetés-végrehajtás totálisan elkülönülnek egymástól.

Íme, két példa Fiathtól. Könnyek áztatják D. arcát. Meghalt az anyja. Az elítélt rendszerint nyakában a könnyebb elítéltekkel húzódzkodik, de most a „jógyerek”, a „menő” maga alatt van, miközben nyilvánosan, a sétaudvaron cirógatják a börtönhierarchiában mögötte állók.

S.-nek újszülött gyereke halt meg, és a szomorú apa szeretne átkerülni M. zárkájába, aki közismereten brutális fickó. A „droidnak” elkönyvelt S. krízishelyzetben a fenevad rokonhoz fordul, aki olyannyira befogadja őt, hogy „alsó ágyat csinál testvérének”.

A rabhierarchiában – éppúgy, mint a szabad világban – dinamikusan változik, hogy ki éppen a „menő csávó” vagy a „büdös köcsög”. Szigorú kritériumok sincsenek. Az erő, az ismertség, a vérrokoni kapcsolat csak segít a felfele törőknek, de nem ad menlevelet mindenhez. Az önkép és a közösség véleménye gyakran távol esik egymástól – éppúgy, ahogy minden közösségben. De a börtönben nehezebb a javítás, alig van vissza- vagy elvonulási lehetőség. Éppen ezért kulcsfontosságú, kik birtokolják a szűkös erőforrásokat, kik rendelkeznek a tér, az idő vagy az anyagi javak felett. Ki a felsőágyas, kinek van tévéje vagy becsempészett mobilja, kinek mekkora a hátországa börtönön belül és kívül.

Fiath úgy véli, a „jógyerekek” a börtönélet meghatározó jelentéseinek is az urai. Az ő szavuk sokkal jobban számít az elítéltek megítélésben, mint a többieké. Ha ők állítják, hogy valaki pedofil vagy vamzer (besúgó), akkor a hírbe hozott csak nehezen vakarhatja le magáról a szégyen billogát, és persze a stigmának közvetlen meg kegyetlen következményei lesznek abban a miliőben, amelyben ez a két bűn megbocsáthatatlannak számít.

A „jógyerekek”, akik testi erejükkel vagy fölpumpált izmaikkal, korábbi bűnözői „teljesítményükkel”, kiterjedt kapcsolatrendszerükkel, pénzükkel vagy pszichopata hozzáállásukkal vívják ki tekintélyüket, az elítélttársaik teste felett is hatalmat gyakorolnak. Ha nincs kondigép, őket használják ellensúlynak, emellett saját homoerotikus kicsapongásaikat, amelyek legtöbbször erőszakosak, „jogos leckéztetésnek” tekintik, míg a többieket effélékért simán lebuzizzák. A térhasználat is eltér: ha a cél a másik megalázása, az aktus nyilvános, ha kölcsönös belegyezésen alapul, marad a lefüggönyözött ágy vagy más intim sarok.

Szerzőnk végkövetkeztetése szerint a büntetés-végrehajtás társadalmi megrendelésre minél inkább korlátozza az elítéltek autonómiáját, annál „intenzívebben indulnak meg a személyiség épségének megőrzését biztosító folyamatok, vagyis annál dominánsabban épül fel a hivatalos renddel szemben a rabok informális hálózata/kultúrája. A szabadság nem állhat vesztésre a börtönben sem.”

A szerzőt a zárómondatnál „elragadhatta a frazeológiája”. Bizonyosan tájékozatlanságunk és nyárspolgári értékrendünk miatt, de kibúvik belőlünk a jogvédő, mi valahogy nem látjuk ennyire felemelőnek a „jógyerekek” szabadságküzdelmét. Elhisszük, hogy bizonyosan sikeresek autonómiatörekvéseikben, csakhogy azokat mások, a többi elítélt rovására valósítják meg – megalázás, erőszak és fondorlat útján. Mi is úgy látjuk, minél szigorúbb börtönrezsimet működtet az állam, annál nagyobb szerep jut az önálló börtönkultúrának, illetve az azt működtető, annak a hasznát learató „jógyerekeknek”. Nem lehet véletlen, hogy a legkimunkáltabb börtönkultúrák, legszövevényesebb hálózatok éppen a legkegyetlenebb büntetés-végrehajtási gyakorlatú országokban találhatók.

Rossz dolog börtönben sínylődni, de százszorosan az, ha valaki csicskasorsra jut. A magyar állam ezzel nem törődik, mert a társadalom példás büntetést követel, márpedig a közönség sohasem elégedett az ítéletek szigorával, így jó néven veszi, ha a „mellékbüntetésként” az elítélt „jófiúk” sanyargatják a többieket. Nincs ez jól így.

(Café Bábel, 58. szám)

Zádori Zsolt