Erőss Zsolt 2010 januárjában szenvedett súlyos lavinabalesetet a Magas-Tátrában, jobb lábát térd alatt amputálták. Felépülése után speciális műlábat kapott, mellyel komoly sporttevékenységet tud végezni, és eredeti szándéka szerint visszatérhet korábbi életformájához, a hegyek világához. A hvg.hu-nak tavaly ősszel adott videointerjúban azt is elmagyarázta, ez a protézis hogyan működik.

Aztán eltelt másfél év, s közben a legeredményesebb magyar hegymászó folyamatosan próbálkozott a visszatéréssel, ami teljesen végül 2011. május 21-én sikerült, amikor saját kilencedik nyolcezresét, a világ negyedik legmagasabb hegycsúcsát sikerült megmásznia.

A Lhocéra való feljutás azonban nem volt egyszerű, a csúcstámadás kis híján tragédiába fordult, aminek ha nem is ők voltak a közvetlen áldozatai, de az eset az orruk előtt történt. A velük együtt haladó baszkok ugyanis csak a csodával határos módon maradtak életben, a halálzónában való, 8000 méter feletti szabadban éjszakázás után. A súlyos fagyási sérüléseket azonban nem úszták meg.

Erőss Zsolt csúcstámadásának története

A kedvező időjárási előrejelzések miatt május közepén már felbolydult a Mount Everest 5300 méter magasan álló népes alaptábora, mely megegyezik a szomszédos Lhoce alaptáborával is, hiszen a két hegyet légvonalban mindössze három kilométer választja el egymástól. Mivel május 20-ára jó időt vártak a csúcsrégióban, így mindenki készülődni kezdett, hogy kihasználja a rövid "időjárási ablakot". A legtöbb csapat 21-re időzítette a csúcs elérését.

Balról: Gál László, Mécs László, Horváth Tibor és Erőss Zsolt a Lhoce-fal alatt

Magyarok a Világ Nyolcezresein

A négytagú magyar mászócsapat – Erőss Zsolt, Mécs László, Horváth Tibor és Gál László – pár nappal korábban a mostoha idő miatt egyszer már visszafordult a Lhoce-fal alól. A felhősödés miatt 18-án csak délben vágtak neki – immár negyedszer – a veszélyes Khumbu-jégletörésnek, és indultak a felső táborok felé. Az időjósok kisebb havazást, de enyhe szelet ígértek a felső régiókban.

„Csúcstámadásunkat hosszas taktikázás előzte meg, nagyjából együtt időzítettünk a spanyolokkal” – mondta Erőss Zsolt a hvg.hu-nak. Az útvonal nagyon forgalmas volt, ami leginkább az Everestre igyekvő és onnan ereszkedő csapatoknak volt köszönhető, ráadásul rengeteg kereskedelmi expedíció volt a hegyen serpástól, oxigénpalackostól, akiket az esetek nagy részében kerülgetni kellett.

„A csúcstámadó táborba (7900m) érve nekünk magunknak kellett a helyeinket kialakítanunk egyetlen hólapáttal – folytatta a beszámolót Erőss. – Mivel ezt sajnos félúton leejtettem, a kis párkány fölé feszített bivakponyva alatt dolgoztam tovább a jégcsákánnyal. Társam is fölért, de nem hozott hálózsákot, ezért a fagyásveszély miatt az én hálózsákomat osztottuk meg. Nem volt túl pihentető az éjszakánk.”

Erőss Zsolt május 21-én a Lhoce 8516 méteres csúcsán

„Másnap reggel sokáig kínlódtam a bakancsommal a fejlámpa fényénél, végül elegem lett, az idő viszont elment. Elindultam, de mivel a Lhoce-fal még sokáig árnyékos és iszonyatosan hideg volt, többször meg kellett állnom, hogy lábaimat megmasszírozzam. Mégis elég jól haladtam, lehagytam a lassabbakat, és a híres kuloárhoz (jégfolyosóhoz) értem. Úgy hallottam, ezt a folyosót szeretnék megsíelni amerikaiak. Nem lesz könnyű, de szerintem megoldják.”

„Délután a már lefelé tartó Gál Lacival (a magyar csapat másik csúcsmászója) közvetlen a csúcstömb alatt futottunk össze. Még egy kis sziklamászás, és fent is voltam a csúcson, ahol találkoztam egy iráni és egy spanyol mászóval. Készültek a fotók és a filmek. Közben felért a csúcsra még egy spanyol páros is, akik viszont láthatóan nagyon lassan haladtak. Túl lassan. Én viszont nem várhattam tovább, ereszkedni kezdtem. Késő volt, haladnom kellett.”

Ekkor jött a mászás legveszélyesebb része, hiszen Erőss Zsolt már sötétben érte el a csúcstámadó tábor fölötti hómezőt, és nem volt nála sem telefon, sem fejlámpa. „Teljes sötétben botorkáltam, csúszkáltam és kúsztam a rögzített kötél mentén, mire végre megpillantottam a sátrakat.” A mászó helyi idő szerint 21 órakor érte el a IV-es tábort.

A Lhoce-koluárban: itt akarnak síelni az amerikaiak

Másnap a sátorból kilépve pillantotta meg a teljesen összefagyott spanyolokat, akiknek csak hajnalban tudtak segíteni a sherpák. „Később tudtam meg, hogy volt még egy társuk, akit eltűntként kezeltek. Egy Everestről ereszkedő amerikai csapat találta meg élet és halál között.” Szerencsére végül mindannyiukat lementették, kérdés viszont, hogy mászhatnak-e még valaha.

Közben a másik magyar csúcsmászó, Gál László is kisebb fagyási sérüléseket szenvedett a lejövetel során, kezének mind a tíz ujján, mivel elhagyta az egyik kesztyűjét. „A III-as táborban már nem a szél okozta a fő problémát. A tűző nap vett ki sok energiát belőlünk. Csak sötétedésre értük el a II-tábort 6400 méteren. Ide érkeztek a sérült spanyolok is, és látva állapotukat, Gál Laci fagyásai enyhék voltak az övékhez képest. Laci ráadásul kapott gyógyszert is, ami fokozta a vérkeringést.”

Erőss Zsolt szerint nagyon elfáradtak a 14 órás csúcsmenetben és a leereszkedésben, de egyszer sem merült fel annak a veszélye, hogy a magyar csapatból bárki is külső segítségre szoruljon. „Mivel másnap már tábort is bontottunk, kicsit hirtelen lett vége az expedíciónknak. A lábam végig óriási terhelést kapott, még az alaptáborból való levonulásban is. De bírta, elégedett vagyok magammal.”

A magyar csapat június 1-én délután ér haza Budapestre, és rövid pihenő után megkezdődik a 2012-es expedíció tervezése. Mint ahogy hegymászóknál ez lenni szokott.

Vincze Szabolcs