A kézilabdatorna csoportmeccsei alatt, még a szerbek elleni mérkőzés előtt ugyanezeken az oldalakon azt írtam, hogy „Félő, a csapat eddigi nagyon is kérdéses szereplése sebeket tép föl, és az esetleges kiesés után azok lesznek a hangadók, akik szerint azt a csapatot kellett volna játszatni, akik kiharcolták az olimpiai szereplést, és ezek között Nagy László nem volt”. Ezt alapjában véve egyetértőleg írtam, addigi meccseink közül hármat túlságosan simán elvesztettünk, és csak a dél-koreaiak elleni győzelem tartott életben halvány reményt. Sőt, a torna előtt is úgy gondoltam, hogy túlságosan nagy a hercehurca Nagy László személye és szerepeltetése körül, és egy alapjában véve kalkulálható kudarc súlyosítja a magyar kézilabdában amúgy folyamatosan lappangó feszültségeket. (Szeged-Veszprém ellentét, női csapat körüli edzőkérdések, miegyebek).

MTI / Illyés Tibor

Ami a Nagy László olimpiai szerepeltetése körüli ügyet illeti, szeretném leszögezni, hogy – hangsúlyozottan: a játékát illetően – tévedtem, és vak voltam. Nem láttam azt, amit pedig lehet, hogy látnom kellett volna: Nagy László valóban nem egy a világklasszisok közül, hanem az a játékos, aki válságos helyzetben átérzi a csapaton belüli státuszából adódó felelősségét, és nem egyszerűen magára vállalja a feladatokat, hanem meg is oldja. Amit Szerbia, de főleg Izland ellen játszott, az hosszú időre emlékezetes marad, ezt a két meccset nélküle aligha nyertük volna meg.

MTI / Illyés Tibor

Ezt én előzetesen nem láttam benne, amit nem ment, legföljebb magyaráz, hogy Nagy korábbi válogatottbeli szereplései nem voltak igazán sikeresek, ami nem azt jelenti, hogy gyenge volt, hanem azt, hogy nem tudott a csapat húzóembere lenni. Ezt erősítette az olimpia csoportmeccsein mutatott nem túl látványos és eredményes játéka, és nem magamat igazolandó, de egyetértettem Laurencz Lászlóval, aki úgy nyilatkozott a csoportmeccsek idején, hogy erre a játékra Nagy László nélkül is képes lett volna a csapat. Laurencz persze, a szerbek elleni meccs után is ezt nyilatkozta, kiemelve, hogy a Mocsai-Császár-Fazekas védőmunka eredményes volt a szerbek elleni meccsre kihegyezett csoportküzdelemben.

Határozottan az a véleményem, hogy külön választható a Nagy László hazahozatalával kapcsolatos olimpia előtti vircsaft, mert ebben a műsorban csak fele rész volt sport, a másik fele a politikai giccs különböző mozzanataiból állt össze, ezzel ezekben a boldogságos órákban talán nem is érdemes foglalkozni, legföljebb annyit: lehetett volna ízlésesebb is.

Minderről nem a magyar kézilabdasport tehet, mert ami az ügy kézilabda-szakmai részét illeti, bárhogy végez is a válogatott a tornán, az az élmény, amit az Izland elleni meccs hozott, az egészen egyszerűen életre szóló, akárhogy nézzük is. Ilyenkor azt szokták mondani, hogy csapatmunka volt, és ez igaz, de nehéz volna nem látni, hogy az életre szóló élmény elsősorban Nagy Lászlónak és Fazekas Nándornak köszönhető, Igazságtalan egy ilyen győzelem után kiemelni két játékost, de a sport és a sportkörüli ügyek – ezt a véleményemet írtam már, tartom is –, sokszor igazságtalanok, De hát Nagy László ezen a meccsen nem csak védekezett, hanem szinte mindent magára vállalt, és szinte mindent meg is oldott. Szakírók kedvenc fordulata, hogy „a játékos túl sokat vállalat magára”. Nagy ezen a meccsen túl sokat vállalt magára, és ezt szinte mind meg is oldotta. Fazekas esetében a „magára vállalás”-nak sok értelme nincsen, hiszen a kapus már akkor elvállal mindent, amikor a kapuba áll, lévén ő az utolsó, aki háríthat. Nagy játéka egészen különleges volt. Védekezésben volt három labdalopása, többször blokkolt, és a meccs legkiélezettebb perceiben mindig pályán volt. Ötvenszázalékos lövőteljesítményénél van jobb, de tizennyolcszor próbálkozott, olykor mások helyett. 

Amikor az ember naponta ír egy kis cikket az olimpiáról, sokszor téved, és sokszor igazságtalan is. Naggyal kapcsolatban nem láttam, amit talán látni kellett volna, nem hittem volna, amit Mocsai Lajos végig hitt. Most meg az a baj, hogy aranyban bízom, de a kibic már csak ilyen.