AP / Natacha Pisarenko

A sport a szórakoztatóipar része. Az élsport mindenképpen. Árucikk a piacon. Talán az Arsenal volt az első olyan csapat az angol bajnokságban, amelyik angol focista nélkül állt fel egy bajnokira, több mint tíz éve, akkor nagy vitákat kiváltva a szak- és nem szaksajtóból egyaránt. Van ismerősünk, aki a német bajnokságban asztaliteniszezik, neki van kínai csapattársa, koreai is, meg egy bolgár. Német még véletlenül sincs. Csak azért rögzítjük ezt a tényt, mert tisztán látszik, hogy nem csak a legnépszerűbb sportágban, és nem csak a világ legjobbjai közt vált megszokottá a „vendégmunkás”.

A nemzeti válogatottak ugyanazon a piacon próbálnak kereskedni (tehetségükkel, eredményeikkel), amelyiken a klubcsapatok is. A bürokráciából fakadó nehézségek miatt lassabban kezdték el az „internacionalizálást”, de jól láthatóan elkezdték. A francia és a német futballválogatottól a luxemburgi asztalitenisz válogatotton át a magyar női kézilabda-válogatottig - mindenki honosította a maga kiszemeltjeit. Ez általában nem zavarja a sportrajongókat, csak abban az esetben, amikor éppen távozik valaki a nemzeti válogatottból – egy másikba.

Janics Natasa 10 éve versenyez magyar színekben, és 13 éve edz Magyarországon, amikor élete negyedik olimpiája után úgy dönt, hogy visszatér egyik (másik) hazájába, ahonnan eljött, és annak színeiben versenyez tovább.

MTI

Janics Natasa 6 olimpiai érmet - köztük 3 aranyat-, 18 világbajnoki címet, és 17 Európa-bajnoki elsőséget nyert Magyarországnak, kapott érte rengeteg elismerést, különböző szakmai és nem szakmai díjakat, köztiszteletben álló sportemberként a társadalom felső kasztjához tartozik. Bohém személyiségként, érzékeny, vehemens természetű emberként fogadta el mindenki, tisztelet övezi, amerre jár.

Janics Natasa minden Magyarországnak nyert érme magyar. Egyrészt, mert Natasa így akarta, másrészt meg azért, mert Fábiánné Rozsnyói Katalin (és férje) faragott belőle világelsőt, egészen 2007-ig felelt Janics szakmai előmeneteléért, de alighanem a pekingi eredményekben is jócskán benne van a keze. Janics a világ legerősebb mezőnyében készülhetett és versenyezhetett Magyarországon, partnerei szintén a világ élvonalához tartoztak és taroznak.

AP

Janics Natasa férje Szerbiában kapott állást, felesége a kisgyerekükkel együtt követi őt, és tovább kajakozik – immár szerb színekben. A szerb szakági szövetség a legkorrektebbül állt hozzá a „visszahonosításhoz”, nem ködösített, hanem egy jogszerű nemzetközi eljárást kezdeményezett – a versenyzővel egyeztetve. Amikor Janics eljött tőlük, akkor is korrektek voltak, ők is, az újságírók is és a drukkerek is, pedig biztos sajnálták, hogy nem marad meg nekik. És amikor első aranyait nyerte az athéni olimpián, az ottani sajtóból és internetes fórumokból is inkább a győzelme felett érzett öröm volt érezhető, meg a szomorúság, hogy a kiváló tehetség kiteljesedéséhez nem tudtak megfelelő körülményeket biztosítani.

Janics Natasa sírt a londoni ezüstje után, és szomorú volt a bronzérem után is. Alighanem úgy érzi, hogy 4 év múlva még sikerülhet neki egy (két) újabb aranyérem, ehhez pedig a mostani magyar mezőnyben extrát kellene küzdenie. Szerbiában fókuszban lesz, köré fog épülni a válogatott, itt pedig egy a többi közül, mert felnőttek a fiatalok, és nem rosszabbak nála. Janics pedig már nem tinédzser, Rio az utolsó nagy dobása lehet, érthető, ha biztosan ott akar lenni.

AP / Armando Franca

Az élsport a szórakoztatóipar része, a válogatott szereplése emellett még a nemzeti öntudatot is formálja. Janics Natasa minden egyes sikeres szereplésével magyar szurkolóknak okozott örömöt – ott és akkor, amikor versenyzőként megmérettetett. Senki nem foszthatja meg visszamenőleg az örömtől azokat, akik átélték ezeket a pillanatokat-perceket-órákat. Senki nem térítheti el azt a gyereket a kajakozástól, aki Natasát látva döntötte el, hogy lapátolni fog.

Janics Natasa minden Magyarországnak nyert érme itt marad, mert az már a mienk. Illene neki forrón megköszönni, és segíteni, hogy minél könnyebben tudjon beilleszkedni régi-új hazájában, megkönnyíteni az életét, mert – feltehetőleg – neki a legnehezebb most. Aztán majd Rio de Janeiróban, négy év múlva, amikor Kozák Danuta ellenfele lesz az 500 méter döntőjében, akkor elismerően bólintani az ezüstjére, és örülni egy másik magyar aranyának.

Ilyen a globalizmus, na.