Lehet, hogy nem is túl veszélyes a beltenyészet

A gepárd az egyik leginkább beltenyésztett faj. Nehezen bírják a gyűrődést © fossilrim.org

A beltenyészet az emberek körében árnyoldalai miatt ősidőktől fogva tabu: csökken a termékenység, az utódok túlélőképessége, alacsonyabb a betegségekkel szemben való ellenálló-képesség. A nagy katasztrófákban megritkult fajták és a nagy ragadozók azonban jobban bírják a beltenyészetet, és százezer évvel ezelőtt az emberiség összlétszáma is alig tízezer főre olvadt.

A világ állatkertjei bonyolult és igen költséges párzási renddel próbálják megőrizni az egyes fajok genetikai sokféleségét. Meffert légy-kísérletei alapján azonban arra jutott, hogy nem kell félni a beltenyészettől, elég a szülők és utódok valamint a testvérek közötti – úgynevezett vérfertőző – kapcsolatokat megakadályozni, és csak a nehezen szaporodó és ritka állatokra odafigyelni. A beltenyészet megengedésével kisebb lesz a kihalás veszélye, s a legalább 6 utódot létrehozó fajtáknál a genetikai sokféleség is jobban alakul.

Meffert az amerikai állatkertek és akváriumok szövetségének tudományos folyóiratában (Zoo Biology) közölt cikke szerint légy-populációk segítségével modellezi, hogyan lehet megakadályozni a korlátozott létszámú fajok kihalását és fenntartani a genetikai sokféleséget, s hogy mikor és milyen körülmények között nem káros a beltenyészet.

A fogságban tartott, veszélyeztetett fajták tenyésztése során az elsődleges cél a genetikai sokféleség megőrzése, a beltenyészet mindenáron való elkerülése. Ezért utaztatják az állatokat - akár rinocéroszokat is - és a fagyasztott spermát szerte a világon a gondosan kidolgozott tenyésztési terv alapján. Az eljárás időigényes és rengeteg pénzbe kerül, de a legnagyobb baj, hogy az új környezethez való alkalmazkodás annyira megviseli az állatokat, hogy némelyikük belepusztul.

Lisa Meffert egyik kísérletében munkatársaival 20 generáción át figyelte a légypopulációk alakulását. Az úgynevezett vérfertőző kapcsolatokat megakadályozták, és az életképességet kamerával, a genetikai különbségeket sejtminták gyűjtésével dokumentálták. Az adatok statisztikai kiértékelése azt mutatta, hogy a legalább 6 utódot létrehozó fajtáknál a belterjes populáció is elég életképes.

A belterjes és külterjes populációk összehasonlításából azonban kiderült, hogy a nehéz körülményeket a beltenyészet nem tudta elviselni, négy csoport közül három kihalt. Az állatkertek szempontjából ez azt jelenti, hogy ha egyes állat-csoportokat később vissza akarnak telepíteni a vadonba, esetükben jobban oda kell figyelni a belterjesség elkerülésére.