Ha a pekingi olimpia volt a magyar sport Trianonja, akkor London válhat a Don-kanyarrá. A kardvívóknál ez már nem feltételes módú jövőbeni lehetőség. Mivel „a csapat a moszkvai Világ Kupa-verseny nyolcaddöntőjében kikapott a franciáktól, így – a vívás történetében először – nem lehet ott az olimpián. Az az együttes, amelynek elődei 1908-tól tízszer állhattak a játékok dobogójának tetejére, s amelyeket olyan nevek fémjeleztek, mint Fuchs Jenő, Kabos Endre, Petschauer Attila, Gerevich Aladár, Kárpáti György, Kovács Pál vagy éppen a legutóbbi, 1988-as diadalban részes Bujdosó Imre, Csongrádi László, Gedővári Imre, Nébald György és Szabó Bence. Most oda egy embléma...” – jön a lehangoló hír. Kétségtelen, a hazai sport mélyrepülésben, sőt zuhanásban van. Nem vagyunk már sportnagyhatalom sem, mi több: most veszítjük el középhatalmi státuszunk roncsait is. Zseniális egyéni felvillanások, sikeres csapatok és ágazatok persze vannak, de az ország szintjén jócskán a középszer alatt vegetálunk. Lassacskán csak a bunda, a dopping, a sportkorrupció, a kirívóan alkalmatlan sportvezetők röhejes nyilatkozatai apropóján kerülünk be a nemzetközi sporthírekbe. S természetesen az elnökünk plágiumügyével. Az ok nyilvánvaló. A rendszerváltás, a válságok, a megszorítások folyományaként a régi, tervgazdasági ösztönzők és finanszírozási opciók fokozatosan leépültek. Új, piaci alapú sportbefektetők, szponzorok meg nincsenek olyan nagyságrendben, hogy kiválthatnák az államot. Főleg ilyen gazdaságpolitikai klímában.
Emellett a kontraszelektált, pártállami sportelit majdhogynem teljes egészében átmentette magát, élén a Nemzet Doktorával. Ha már itt tartunk: 2008 nyarán épp Schmitt Pál ostorozta a Gyurcsány-kormányt amiatt, hogy nincs pénz. „A pénztelenség térdre kényszerítette a magyar sportot.” – hangzott messzire a MOB-elnök jajszava. „Talán mi vagyunk az egyetlen európai ország, amely költségvetésének alig 0,2 százalékát fordítja az egészséges életmódra és a sportra. Általában 1 százalék felett van az előirányzat, a nálunkénál lényegesen nagyobb költségvetésekből. Ha van pénz, akkor nem külföldön dolgoznak a magyar edzők, akkor van sporttudomány, van magyar sportegészségügy, akkor az iskolai testnevelés sokkal magasabb szinten van. Ha van pénz, akkor a hazai sportlétesítmények nem olyanok, amilyenek, és van akkreditált doppinglaboratórium. A kormány egyet tehet, hogy elhatározza, ezeket a dolgokat a jövőben a mostaninál nagyságrendekkel magasabb szinten finanszírozza.” – részletezte Schmitt a lesújtó diagnózist.
Lássuk, mi a helyzet két évvel a fülkeforradalom után, amikor immár nemcsak az Olimpiai Bizottságot, de a fontosabb sportklubokat is Fidesz-politikusok vezetik, valamint megszületett az új sporttörvény. Hát, érezhetően több pénz most sincs, legfeljebb másképp osztják el. A sportolók pedig ugyanúgy panaszkodnak, mint három-négy éve. Külföldre vándorló edzők, „Elképesztő körülmények között Berki Krisztián”, „Filléres gondok” – a vad kormányellenességgel aligha vádolható Hír Tv Stopper című műsorának témáiból, riportcímeiből válogattunk. Ugyanonnan tudhatjuk meg: „Az olimpia előtt ketyeg a doppingbomba.” Illetve: „Lapátra tett forintok az MTK-nál. Ingyenkajak, maximális fordulatszámon. A vb-arany szépen csillog, az ígéretekkel azonban Dunát lehet rekeszteni. A Stopperben megszólalnak az MTK kajakosai, akik 9 hónapja nem kaptak fizetést, és megszólal az MTK elnöke, Deutsch Tamás is, aki szerint nincs rendezetlen tartozása a klubnak…” De idézhetjük a kardvívók szövetségi kapitányát is, aki szerint „Peking után semmi nem változott, a magyar vívók ugyanolyan ósdi módszerekkel készülnek, mint azt megelőzően. A tervbe vett strukturális reformoknak, az ígért központi felkészítésnek a nyomát sem látjuk – magyarázza Kovács. – Elvesztegettünk négy évet, miközben az elnökségben a szakemberek helyett a pénzemberek kerültek többségbe. Remélem, a kardozók kudarca végre mindenkinek felnyitja a szemét, hogy most már tényleg nem mehet így tovább.”
Peking óta négy év telt el. Abból kettő a szoclib kormányé, kettő a Fideszé. Itt nem lehet nyolcévezni, húszévezni. Természetesen jogos, ha valaki azt mondja: a válság mélypontján ocsmány demagógia több pénzt követelni, amikor nyilvánvaló, hogy nincs pénz és nem is lesz. Csakhogy ez 2008 nyarán, az elkúrás után két évvel is tudható volt. Akkor ugyanúgy világos lehetett: nincs pénz, nemhogy olimpia rendezésére, de lassan az olimpiai csapat felkészítésére se. De a Fideszt ez nem zavarta. Pont 2008 tavaszán hitette el a nép jelentős hányadával: úgy lesz itt pénz oktatásra, egészségügyre, hogy a Zembereknek semmiért nem kell fizetni, semmiről nem kell lemondani. Most itt van a pillanat: el kéne ismerni, hogy sportra, kórházra, egyetemre csak úgy lehet több pénz, ha a lakosságtól máshonnan elveszünk. Ám mivel nemigen lehetséges már ennyi pénzt sehonnan elvenni, hát nem is lesz több pénz. De nem ismerik el. Azt sem, hogy a magántőke bevonása nélkül se egészségügyet, se sportot nem lehet modernizálni. Azt pedig végképp nem, hogy ilyen országba, mint a miénk, momentán akkor se jönne modernizáló tőke, ha hívnák.