A magyar nemzeti könyvtár kétévszázados története során sokszor került nehéz helyzetbe, vezetőinek többször kellett komoly döntéseket hozni. A könyvtár tényleges gondjai azonban ritkán kerültek a figyelem középpontjába, csupán megalapításának kerek évfordulóit ünnepelték meg. Az évfordulók is szürkék maradtak. A gyarapodó gyűjtemények egyre nagyobb terhet jelentettek a fenntartó állam számára, a feladatellátás mindennapi rutinja soha sem mutatkozott olyan jelentősnek, amelyen keresztül egy-egy kormány, egy-egy kurzus megmutathatta volna magát.
Vannak persze országok, ahol szerepük jelentősebbé vált, vagy válik időről időre. Például, ha megszűnik (mint Bosznia–Hercegovina nemzeti könyvtára), vagy éppen a háború alatt is fel kell épülnie, hogy legyen (Horvátország). Mindezek ellenére azt hiszem, a magyar társadalom bizonyára nem ellenezné, ha az egyik kormány megvalósítaná azt a - több könyvtári vezetés által szakmailag jól átgondolt - tervet, amely 90–100 évre megoldaná a raktározás és a működtetés gondját.
Az örökség
Az Országos Széchényi Könyvtár az 1948–1952-es államosításokkor komoly és felelősségteljes feladatot kapott: be kellett fogadnia, fel kellett dolgoznia az egyházaktól, az arisztokratáktól, a nagypolgároktól elkobzott hatalmas könyv- és más dokumentum mennyiséget, és a már meglévő anyagot meghatározott rendben el kellett osztania az állami gyűjtemények között. Nagyon sok raktár, raktározásra alkalmatlan pince telt meg a könyvekkel, dokumentumokkal. Az elosztás elhúzódott, a rendszerváltás számos, egyenként több tízezer kötetet rejtő pincét talált. Ezekben, az idők során, sok-sok kiadvány pusztult el. Ki a felelős? Nem kérdezték sem a könyvtár dolgozói, sem a kulturális örökségért újabban hevesen aggódó kutatók, aktivisták sem. Biztosan nem tudtak róla.
A 90-es évek közepén az Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK) elkezdte árusítani a „fölöspéldányokat”. Nagy botrány lett belőle. Az egykori tulajdonosok joggal kérdezték: elvették tőlem, nem kellett nekik, most pedig eladják? Akkoriban sem hallatszott az OSZK néhány dolgozójának tiltakozása, a kulturális életünk múltjáért aggódók is mással voltak elfoglalva. Biztosan nem tudtak a nyilvános árverésről és a megnyílt antikváriumról.
1996-tól a könyvtár személyi állománya radikálisan csökkent. Az egykor közel ezer fős intézmény 1999-re 600 főállást tudhatott magáénak. Feladatai közben nőttek. Szerkezete alig változott. Az emúlt hat évben a strukturális változások megtörténtek, követve a könyvtári munkafolyamatokat, csökkentve a döntéshozatali szinteket: az 51 osztályból 21 szűnt meg, kettő újonnan alakult. A főosztályvezetői szint 2005-ben megszünt. A főigazgató mellett igazgatók vezetik az intézményt, közvetlenül alájuk tartoznak az osztályok. Ugyanebben az időben a 166 aktív nyugdíjas foglalkoztatásából kevesebb, mint tíz maradt. Lényegesen megerősödött viszont a 25–35 év közötti munkatársi gárda. Nem volt feszültségektől mentes az elmúlt hat év.A Fölöspéldány Központ és Tároló Raktár, továbbá a Kortörténeti Különgyűjtemény (tulajdonképpen az egykori Zárt Kiadványok Tára) jogilag már a rendszerváltással megszűnt, gyakorlatilag 1999–2000-ben. A fölöspéldányokról megállapítottuk, hogy kié volt, és az egykori tulajdonos egyházaknak 1997-től a fel nem dolgozott könyveket visszakaphatták. A történelmi családok könyveit - amelyeket egyetlen állami könyvtár sem dolgozott fel - , ma is külön raktárban őrizzük. Közel harmincezer olyan könyv maradt azonban, amelyeknek egykori tulajdonosát nem lehet megállapítani. Feldolgozatlanul átvészelték a nedves pincékben eltöltött időt. Ezeket szétosztottuk az egyetemi könyvtárak között, de kaptak a helyismereti gyűjtemények is. Ma is van még közel tízezer kötet belőlük.
A „zárt” anyag ma már a törzsállomány, illetve - dokumentum típusonként - a különgyűjteményi tárak része. Az egykori „Tároló Könyvtár” is állami könyvtárainkba került, vagy a határokon túli gyűjteményekbe. Az elmúlt hat évben közel 400 000 kötet került ki a nemzeti könyvtárból rendezetten, dokumentáltan. Zúzdába mentek viszont könyvek, amelyekből a nemzeti könyvtárban legalább 2 példány volt, illetve egy könyvtárnak sem kellettek, továbbá részben sérültek voltak, vagy anyagukban (savas papír) rongálódtak.
A Vas utcai és a Rózsa Ferenc utcai raktár, továbbá a Hold utcai raktár alsó szintje raktározásra alkalmatlan volt. Ezeket felszámoltuk: a még megmenthető anyagokat két száraz raktárba menekítettük. Ezek között voltak azok a szórvány folyóiratszámok és az a kisnyomtatvány anyag is, amelyet azután idén május-júniusban semmisíttettünk meg. Hat éve tehát a mostani mennyiségnél lényegesen több elrohadt könyvet találtunk olyan raktárakban, amelyek megtartásáért a nemzeti könyvtár bérleti díjat fizetett. Ám nem találom sem az irattárban, sem a sajtóban az aggódó felszólamlásokat, a felelősöket kereső írásokat. Azaz mégis volt kivétel: a könyvtár egyik osztályvezetője az akkori főigazgatóhoz fordult, figyelmeztetve, hogy a Rózsa Ferenc utcai raktárban komoly bibliofil folyóiratok penészednek. Ezeket - amennyit még lehetett - 2000 után restauráltattuk.
A Vas utcai anyag szinte teljes egészében menthetetlen volt, a Rózsa Ferenc utcából használhatatlanná váltak beleltározott folyóiratok is. Ezeket komoly pénzekért semmisíttettük meg, a két raktárat bezártuk, nem béreljük tovább. Az OSZK irattárában nem volt meg, de most „előkerült” az egyik nyugdíjas vezetőtől az a jelentés, amely 1989-ben készült a Rózsa Ferenc utcai állapotokról. A jelentést követő tíz év alatt semmi nem történt az ottani anyag megmentésére. Ebben a raktárban a penészes, gombás anyaggal együtt volt 15 évig az a feldolgozatlan kisnyomtatvány anyag is, amelyet ez évben semmisítettünk meg. Hol vannak az aggódó levelek, írások, parlamenti azonnali kérdések?
A Rózsa Ferenc és a Hold utcai raktárakból kimentett dokumentumokat Törökbálinton 1999 kora őszén gázzal gombátlanítottuk. A későbbiekben kiderült, ez az akció nem sikerült. Ebben volt az az anyag, amelyet a 2005. februári ÁNTSZ vizsgálat azonali égetésre javasolt. Itt voltak az 1999-ben megmentésre javasolt szórvány folyóiratok is. A kérdéses kisnyomtatványok tehát ilyen anyaggal voltak együtt 2000-tól 2005-ig, immár a Budavári épületben. A biztosan gombátlan hat ládányi, száraz, de poros anyagot még 2000-ben elválasztottuk, ma a Kisnyomtatványtárban őrizzük, várja a tisztítást és a feldolgozást.
Ma a nemzeti könyvtárnak négy külső raktárában nem őrzünk gombás anyagot, valamennyi raktárunk száraz, a törökbálinti mindemellett nem alkalmas feldolgozott állomány raktározására.
A nemzeti könyvtárat és személyemet lejárató jelenlegi kampány közel 80 doboz kisnyomtatványról állítja: pótolhatatlan veszteség, immáron visszavonhatatlanul nem kutatható kulturális múltunk néhány epizódja. Amennyit ma tudunk erről az anyagról: nem képeslap, nem halotti értesítő, leginkább vállalati és egyesületi kisnyomtatványokról van szó. Ezeket az információkat egykori munkatársaktól sikerült megtudni, illetve feltételezhető, hogy az 1935-ben megalakult Kisnyomtatványtár főként ezeket nem dolgozta fel. A Kisnyomtatványtári gyűjtőköri szabályzat többször változott, napjainkban is változtatunk rajta.
Mi is tartozik a kisnyomtatványok közé? Minden, amelynek terjedelme az egy ívet nem haladja meg, nem időszaki kiadvány, nem sorozat. Ma például: étlapok, plakátok, meghívók, műszaki berendezések kezelési útmutatói, reklámok, hirdetések (politikai, kulturális stb.), halotti értesítők, szervezetek alapszabályai, kiadott névsoraik. Ezekből hozzávetőleg 10 milliót nyomtathatnak az országban évente, ennek egynegyede beérkezik hozzánk egyenesen a nyomdáktól. Meghatározott rendben őrizzük meg a nemzeti könyvtárban, illetve a szakterületi illetékes gyűjteményekben.
Ez a típusú gyűjtemény nagyon kevés nemzeti könyvtárban létezik. A legtöbb helyen mintákat őriznek, nálunk is ez a jellemző. Ha tehát a lóversenyfogadási szabályzatból megvan 15 darab, de nincsen meg éppen egy adott évből, azt sajnálom magam is, de pótolhatatlan veszteségnek nem mondanám.
Ma a legtöbb kisnyomtatvány elektronikusan keletkezik, soha, senki nem őrzi meg őket. Kellene, erre a szakmai koncepció készül, de a megvalósításhoz kulturális politikai akaratra, törvényre és annak végrehajtására (vagyis pénzre) lenne szükség. Ma a legtöbb társaság – a Nyilvánosság Klub is – „Autodafé”-t rendez, hiszen az elektronikusan keletkezett anyagait nem archiváltatja nyilvános közgyűjteményben, aztán egyszer csak megszűnik, és még a tagok hagyatékában sem lesz meg olvasható formában (vagy ott talán igen). Több társaság tisztségviselője vagyok: alapszabályaink nem minden változata volt meg a nemzeti könyvtárban (én pótoltam), névsoraink elvétve. A ma működő civil társaságok kilenctizede egyáltalán nem nyomdában sokszorosíttatja fontos dokumentumait, fel sem vetődik az, hogy azok a nemzeti könyvtárba kerüljenek. Az irattárakban meglesz -vagy nem, majd valamelyik levéltárban megőrzik - vagy nem. A vállalati iratok többsége nem nyilvános. A nyilvánossá vált részük többségükben elektronikus dokumentum. Ki őrzi meg szervezetten? Ki a felelős a pusztulásukért? Kinek kell” mennie”?
A reklámanyag jelentős része el sem jut a nyomdáig. Ha eljut, biztosan meg kell őrizni. Igen, évente a jellemző mintát, lehetőleg minél nagyobb részben. A napi gyakorlat, az életszerűség válogat (nem a könyvtáros). Az Index című elektronikus időszaki kiadványban hirdetők reklámjait sem őrizzük közgyűjteményeinkben, talán kellene. Nem tudom, hogy a lapgazda archiválja-e, ellátja-e metaadatokkal, hogy a hosszú távú megőrzés biztosított legyen. Az ilyen lapgazdák is „könyvégetők”?
A miniszter által felkért tényfeltáró bizottság jelentését bárki elolvashatja (http://nkomftp.hungary.com/palyazatok/OSZKjelentes.doc). Hibaként állapították meg a belső kommunikációs rendszer hiányait: a könyvtárosok hivatalból nem tudhattak arról, hogy a könyvtár vezetése 2005. március 2-án a „pokol” megsemmisítéséről döntött. Ám a Kisnyomtatványtár vezetője tudott róla, a Gyarapítási Osztály vezetője tudott róla, a Raktári Osztály vezetője tudott róla, a Működési és Fenntartási Osztály vezetője tudott róla. Weeber Tibor kézirattárost nem értesítettük. Hiba, mert nem bizonyítható, hogy tudott róla. Igaz, gyorsan „kimentett” az anyagból néhányat. A március-április-május hónapokban ezzel lehetett elfoglalva, mert elfelejtett szólni az osztályvezetőjének (akinek amúgy hivatalból semmi köze ehhez az anyaghoz), az igazgatójának, vagy a főigazgatónak. De aggodalmát a „kulturális bűntény” miatt is csak a megsemmisítés után (megvárva a magyarországi híranyag uborkaszezonját) június 27-én fogalmazta meg, szigorúan OSZK belső használatra. Arról azután ő nem tehet, hogy ezt a bulvársajtó is megkapta. De nem csak ő „nem tudta”, ezért csak „mentett”, és utólag foglalt állást, hanem még néhány „hiteles” szemtanú is.
A hibát orvosoltuk: ezentúl csak írásban előterjesztett anyagot tárgyal a vezetői értekezlet, kihirdetjük a belső levelező rendszerben a döntéseket, és aláíratjuk a vezetőkkel, hogy olvasták is. A kommunikáció javult tehát. Az írásbeliséget megerősítettük. Megnyugtató számomra azonban az, hogy azok, akik a döntéshozatalban bármilyen szinten résztvettek, most is vállalják a döntésüket, senki, ismétlem senki nem állítja, hogy ő másként gondolta.
A központi irattározást 2002-ben vezettük be, az osztályokon lévő fontos iratanyagot most begyűjtjük, hiszen az ügy vizsgálata során kiderült, hogy az OSZK története hiányosan írható meg a központi irattár anyagából, az osztályokon keletkezett anyagot pedig soha sem olvasztották be teljesen ide.
További hiba: Az egész anyagból csak három doboznyin végeztük el az azonosítást, és ez alapján állítottuk, hogy kevés hozadéka lett volna az anyagnak. Ezt azok vitatják, akik soha nem dolgoztak ezzel a kiadványtípussal. Tekintve a kisnyomtatvány jellemzőit, a hibát elismerve, ma sem dolgoztatnék tovább az azonosításon.
Az ÁNTSZ 2005. február 5-i jelentésében a „pokol” túlnyomó részéről nem mondta ki azt, hogy fertőzött, védőfelszerelést javasolt, portalanítást, és így az azonosító munka lehetővé vált volna. A könyvtár vezetése ennek ellenére – lehet , hogy hiba volt - azt állította, hogy az is fertőzött. Mivel indokoltuk magunk felé a feltevésünk helyességét? Aki a poros anyaggal dolgozott, fertőzést kapott; a dokumentumok 15 évig a Rózsa Ferenc utcában fertőzött anyaggal voltak együtt, utána 5 évig a Budavárban fertőzött anyaggal tároltuk. A por gyűjti a gombát, a fertőzést.
A miniszter úr jelentést kért a megsemmisített anyagról akkor, amikor a Parlamentben azonnali kérdést kapott. Akkor így összegeztem a választ:
„ Ezek után – a 70 éves raktári tologatások és fertőződések után –, tekintve az anyag történetét, a feldolgozás során vállalandó egészségügyi kockázatokat, a szerény várható kisnyomtatványi gyarapodást, továbbá azt, hogy a vállalati nyomtatványok jelentős része a levéltári gyűjtőkörbe tartozik, a vezetői értekezlet 2005. március 2-án döntött a megsemmisítésről. Ezt május és június folyamán végrehajtották.”
Elismerem a tényfeltáró bizottság által kimutatott hiányosságokat és azok miatt vállalom a felelősséget. Megkaptam a figyelmeztetést írásban. Biztos vagyok azonban abban, hogy ha poroltatjuk az anyagot, védőfelszerelésben elrendeljük a kisnyomtatványok meglétének tételes azonosítását, akkor 2005. június 27-én nem „kulturális bűncselekmény” elkövetésével, hanem „a közalkalmazottak egészségének indokolatlan veszélyeztetése” miatt írtak volna, és akkor nem Hitler, hanem Mengele lennék az ÉS hasábjain.Sok választásom tehát nem volt. A könyvtár vezetése végül úgy döntött, hogy az anyagot semmisíttetjük meg, és nem a dolgozók egészségét, és az egészséges könyvtári anyagokat veszélyeztetjük. Ha 1999 őszén a többi penészes és rohadt anyaggal ezt is elküldjük az égetőbe, nem próbáljuk megmenteni, akkor az a hat láda kisnyomtatvány, illetve néhány méternyi folyóirat sem lenne, amely még azonosításra illetve feldolgozásra vár. Persze ez esetben 2005-ben nem lett volna hír az OSZK. Pedig lehetne - ha csak a gondok érdekesek a sajtónak, íme néhány:
- a nemzeti könyvtár raktárai megteltek, a meglévők állapota nem felel meg a 21. századi könyvraktározási követelményeknek;
- a Budavár F. épület gépészeti részei (vízvezetékek, fűtés, klíma, elektromos rendszer, könyvliftek) a megszűnés előtti 24. órában vannak (az elektromos rendszer átalakítása elindult);
- a tető beázik, teljes felújításra szorul;
- a déli, a keleti és a nyugati homlokzat életveszélyes (az északit 2005-ben újíttathattuk fel);
- a savas papír miatt sok millió dokumentum a megsemmisüléshez közelít (talán 2005 végére elindul egy kisebb savtalanító üzem, az egykori Tároló Könyvtár helyén);
- számítógépeink 75%-a 6 évnél idősebb lesz egy év múlva, közel a leállás;
- a katalógusok és a nyilvántartások retrospektív konverziója forráshiány miatt leállt (ez lenne az alapja az országos közös katalógusnak, EU előírás 2007. január 1-ig teljesítendőnek tartja a munka befejezését);
- a digitális dokumentumok köteles szolgáltatása jogi támogatást, majd jelentős pénzügyi forrásokat igényel;és
- az írott kulturális örökség digitalizálására van ugyan kidolgozott munkaterv, forrrása viszont még nem látszik.
Ezek persze az alapvető gondok, és lehetne írni eredményinkről is, de – ahogy több időszakosan megjelenő kiadvány, illetve elektronikus médium szerkesztőségében felvilágosítottak – az senkit sem érdekel. Az nem hír.
De térjünk vissza a Fogság Urieljéhez: ki dönti el, hogy ki vagyok, mi lehetek? ÉS ennek megfelelően: ki dönti el, hogy ki legyen a nemzeti könyvtár főigazgatója, és annak milyen elveket kell követnie, milyen kulturális ízlést szolgálnia? Tartozzon-e szakmai iskolához, vagy próbáljon minden tekintetben független maradni? Jár-e neki a függetlenség luxusa?