Stop stop © sxc.hu |
Az elfogulatlanság mezében virító balliberális értelmiség – tisztelet a szerencsére létező kivételnek – hallgat. De ha némelyikük helytelenítve dünnyög valamit, azt is nagyságrendekkel kisebb hangerővel, mint amikor a Happy End rokonlelkű bulistáinak vircsaftját tette szóvá. Ez bizony így van mindkét oldal szekértáborában. Ha az “ellenség” szervezi ki a pénzt haveri körbe, azon fel vagyunk háborodva – ha a “mieink”, még azt is letagadjuk, amiről papír van. Ha viszont már nem lehet tagadni, átmegyünk pökhendibe, hogy miért ne, megdolgoztunk érte, mi másért vagyunk kormányon, ha nem azért, hogy most ne “ezek” kaszáljanak? Vagy zavartan dadogva mentegetőzünk azzal, hogy a pártok finanszírozása, sajna, nincs rendezve, mit tegyünk.
A mostani érvek közül talán az a legostobább, hogy “minden jogszerű volt, hol itt a gond”. Akik jelenleg erre hivatkoznak, valahogy nem gondolnak arra, hogy annakidején a Happy End is szabályosan, közbeszerzési pályázaton nyerte el az állami PR-tendert. De érdekes módon a mostani “kidumálókat” ez akkor nem nyugtatta meg. Nyilván azért, hisz morálisan inkorrekt, etikai dimenziót nélkülöző egy párt kampánycégét hatalomra jutván közpénzzel tömni.
Ha memóriánk nem csal, pont ez a koalíció vélekszik úgy, amennyiben a politikában jog és erkölcs ütközik, mindig az utóbbi javára kell dönteni. Akkor viszont jó lenne tartani is magukat a szép elvekhez. A szabály egyszerű: aki részt vett egy párt kampányában, ne kapjon állami megrendelést, aki pedig köztenderen nyer, ne álljon be a soron következő választás kortescsapatába. Ilyenkor jön a nyavalygás, hogy “aki segít kedvenc pártjának, az szenvedjen hátrányt?”. Pontosan, ha olyan kitűnő üzletember, éljen a magánszektorból, ne rontsa a politika erkölcsi hitelét.
De ne legyünk álszentek, a dolog hátterében – nem mentő, csupán magyarázó faktorként – tényleg ott van a megoldatlan párt- és kampányfinanszírozás. Ezért felelősek a politikusok, de ugyanilyen ludas a társadalom, amely hisztérikusan reagál, ha netán valaki felveti a pártok büdzséjének kipótolását. Így viszont az a helyzet, ami most van. A pártnak kevés a pénze, így a holdudvari vállalkozó megcsinálja neki a kampányt “baráti” áron, de cserébe közpénzes bizniszeket vár. És legtöbbször meg is kapja.
Jó lenne, ha sokan felfognák, többe kerül így ez nekünk, mintha reformálnánk kicsit a kampánykasszán. Persze nyilván snassz odaállni azzal a nép elé, hogy “adjatok több pénzt a pártoknak, mert különben úgyis ellopják kamatostul!” Így hát sokáig megmarad a “negyedik pénztárgép”. A tengerentúli anekdota szerint egy nagyáruház tulajdonosa arra döbben rá, hogy bevételének jó része eltűnik. Megbízza vállalati detektívet, nézzen már utána, ki lop a beosztottak közül. A magánkopó be is vet mindent: telerakja rejtett kamerával az összes helyiséget és figyel rendületlenül. Néhány hét múlva jelent a főnöknek: uram, az ön alkalmazottai becsületesek, egyetlen cent se tűnt el a négy pénztárgépből. Mi az, hogy négy pénztárgép, maga barom?! – üvölt a pórul járt tulaj – Nekem csak három van! Sejtik már, ugye? A szupermarket a magyar állam, a tulajdonos maga a nép, az enyveskezű beosztottak a közpénzt maguk és pártjuk javára megcsapoló politikusok, a negyedik pénztárgép pedig azon mechanizmusok összessége, amelyek segítségével az adófizetők befizetései törvénytelenül (vagy “csak” etikátlanul) magánvagyonná (vagy illegális-féllegális pártpénzzé) transzformálódnak. És ahogy látjuk, így lesz ez még darab ideig.