Néhány hete még a fentiek szellemében arról zengedeztek, hogy nem lesz választási költségvetés. Ehhez képest a miniszterelnök szociális alapon földet mérne ki, miután három évig sulykolta a kabinet, amelynek ő maga főtanácsadója, aztán tagja volt, hogy végül a feje legyen, miszerint a családi gazdaságnak nevezett törpebirtokok életképtelenek. Valamint, hogy az agrártámogatásokat nem segélynek, hanem uniókonform piacfejlesztésnek kell tekinteni. Előbbi felvetéséről remélhetjük, ugyanúgy “csak” kortesfogás, mint Orbán Viktor “osztrák vircsaft” elleni filippikái.
A kistelepülési iskolák ügyében végbement, háromévnyi kormányprogramot lesöprő gyurcsányi pálfordulás ugyanezen sorba illik. Abba, hogy ebben a ciklusban már biztosan nem alakítják át az egészségügyet, mint ahogy a hadsereget sem, már kezdünk beletörődni. Hogy a pénznyelő állami-önkormányzati óriásvállalatokkal – Posta, MÁV, Volán-cégek, stb. – sem történt egyéb, minthogy öntik beléjük a lét, az egy dolog. De az már húzósabb, hogy az állítólag piac- és versenyelvű kormány mai napig képtelen volt megtörni a közműcégek monopóliumát. Csillagászati összeg és hajmeresztő procedúrák után tudnak csak leválni fogyasztók a kádári idők távhő-hálózatáról, amit nem dotálni, hanem liberalizálni kellene.
A lakossági gázár-stoppal és a benzinár-csökkentéssel is mintha önmagával menetelne szembe a kormányfő. A nyári vitában még következetes antietatista pozíciót foglalt el a Fidesz-elnök államfetisizmusát támadva. Hogy a nagyfogyasztók gázárának emelése és a lakossági tarifa befagyasztása “népbarát” intézkedés-e? Ugyan, az ipari felhasználók az emelést beépítik áraikba, így a családosoktól a nyugdíjasokig mindenki kipengeti az emelt árat, csak nem a Gázműveknek, hanem péknek, hentesnek, nagyáruháznak. Mindegy, fő hogy a budai villatulajdonos továbbra is nyomott áron fűtheti szerény hajléka padlóját és úszómedencéjét. Az egyházak finanszírozásának revíziója is elmaradt. A vatikáni látogatás kemény hangvétele a pápa halála után túlkompenzáló gesztusokban oldódott fel. Az euró bevezetése és a sztrádaépítés demagóg szembeállításáról már jobb nem is beszélni.
Persze nem csak a közelgő szavazáshoz van ennek köze, hanem a baloldal ideológiai válságához is. A tengerentúli és nyugat-európai jobboldal a reageni-thacheri fordulattal elfogadta a szabadpiacot, de megmaradt a tematizációs potenciálja: abortuszellenzés, homofóbia, szexuális prüdéria, halálbüntetés, vallásosság, a kegyes halál jogának tagadása.
A baloldalnak ilyen nincs, a kommunizmus összeomlott, a hagyományos szakszervezetekre és jóléti államra épített nyugati szociáldemokrácia sokkterápiához fogható átalakulásra kényszerült. Térségünk öregedő bázisú szocialistái nincsenek erre felkészülve. Amit Gyurcsány kínál nekik, számukra nem egyéb felvizezett liberalizmusnál. Így hát vissza kell ugrálnia a kádári hagyaték és az Old Labour misungjából álló, korszerű hangtechnikával előadott paternalizmushoz.
Talán ha 1989-ben széthullik az MSZP és a romjain felépülő antikádárista baloldal, már Blair előtt megkezdi a blairi reformokat. Így viszont nincs más lehetőség, Gyurcsány nem hagyhatja, hogy a figurát mind inkább “Jani bácsisra” vevő Orbán elhalássza a nosztalgiavoksokat. De azért reméljük, bárki győz, tudni fogja: a populista retorika úgy aránylik a valósághoz, mint 3,60-as kenyér a Bokros-csomaghoz.