“Magyarország ismét az adósságcsapda szélére került” – mondta nemrég a sajtónak Rogán Antal Fidesz-kampányfőnök. Arra hivatkozott, hogy az utóbbi három évben az államadósság növekménye 22 milliárd 425 millió dollár volt. Mint mondotta: "Gyurcsány Ferenc és kormánya több államadósságot halmozott föl három esztendő leforgása alatt, mint Kádár János kormányai összesen.."
Politikailag nem rossz húzás bedobni az ország növekvő tartozásának ügyét. A kormány téved, ha lebecsüli ennek pszichológiai hatását. Az átlagember szintjén ugyanis kicsiben hasonló folyamatok mentek végbe, mint az államnál nagyban. Most jön a böjtje annak, hogy rengeteg kiskeresetű polgár élt a bankok által hirdetett olcsó áruhitelekkel. És bizony sokan nagyobbat markoltak, mint amennyi tenyerükbe fért. Az utca emberének aztán magyarázhatják, hogy a jelentős hitelfelvétel nem annyira problematikus, mint azt feltételezik. A létminimumon vegetálók fejében a sok adósság összekapcsolódik a bejáratnál kopogtató végrehajtóval.
Rogán a Kádár-rendszer alatt felvett hitelekkel mérte össze számszakilag a rekordösszegű adósságállományt. Félő, a hasonlóság nem merül ki ennyiben. A pártállami időkre emlékeztet az is, hogy a hitelek oroszlánrészét – direkt vagy közvetett formában – most sem gazdaságfejlesztésre, hanem jóléti intézkedésekre fordították. Ami olyan, mintha valaki a banki kölcsönből nem profitot hozó vállalkozást indítana be, hanem felélné azt. Ráadásul itt nem egy átmulatott éjszaka egyszeri kiadásáról van szó, amit a következő havi fizetésből visszaadunk. A bér-és nyugdíjemeléseket minden hónapban ki kell gazdálkodni.
Politikai és államháztartási szempontból a Fidesznek igaza van tehát, ám erkölcsileg nem. Mert amikor a büdzsét megrokkantó száznapos programokat elfogadták, a legnagyobb ellenzéki párt nem kiabálta, hogy “egyáltalán ne, vagy csak jóval kisebb mértékben emeljünk, mert eladósodunk!”. De ne legyünk igazságtalanok: a ma karakteresen liberális SZDSZ tiltakozó hangját se nagyon hallottuk.
Utólag visszanézve, 2002 nyarán olyan volt a hangulat, hogy közveszélyes elmebetegnek, de minimum politikai öngyilkosnak kijáró szánakozó mosollyal néztek mindenkire, aki felelőtlennek tartotta az akkor kétségkívül tetszetős pénzáradatot. Most, hogy elszállt a szeszgőz, csak a macskajaj van, könnyű megnyergelni a protest-hullámot. A kormány veszélyes nadrágszíj-taktikába kezdett. A bérköltséget választás előtt kurtítani, nem életbiztosítás, lásd a pedagógusok minapi zúgolódását. Így a közintézmények működési költségén spórolnak. De akkor ne csodálkozzanak, hogy hiába emeltek bért, nyugdíjat, az a hálátlan nép csak nem örül. A közalkalmazott, a nyugdíjas zsebében lehet több pénz, ha a kórházban várólistára teszik, mert nem telik műtétre, vagy elromlott a röntgengép de javításra nem futja, az iskolát pedig, ahová gyereke jár, nem tudják felújítani, pedig életveszélyes.
Ezek tények, de fentiekre nem orvosság, hogy Orbán Viktor azt akarja elhitetni, hogy lehet egyszerre adót csökkenteni, hitelt törleszteni, béreket emelni, eurót bevezetni, és a közszolgáltatások minőségét feljavítani. Az igazság kétségtelenül nem hangzik olyan jól; nem lehet vele gyűléseken voksokat szerezni. Az adósságspirál elkerüléséhez olyan reformokra van szükség, amelyek áldozathozatalt követelnek a lakosságtól. Az egészségügy és oktatás ma jóval drágább, mint száz éve. A tudomány és technika fejlődésével viszont a gazdasági növekedés képtelen lépést tartani. Néhány évtizede az iskola és kórház dologi kiadása a táblára, krétára és szikére redukálódott. Ma komputerprogramokkal oktatnak, vizsgálnak, gyógyítanak, amelyeket gyakran le kell cserélni, mert elavulnak.
Ha nem akarunk közterhet növelni vagy eladósodni, esetleg lemaradni a fejlődésben, a közszolgáltatásokba be kell vonni a piaci logikát és a magántőkét. Ám a Fidesz – a belpolitikai haszonelv szemszögéből érthetően – azt vizionálja, hogy Gyurcsány megbuktatásával az összes gond eltűnik, tej-és mézpatakok fakadnak.
Pedig Orbán is tudja: hazánk pénztárcája nem bír ki még négy ilyen költekezős-adóssághalmozós évet. Reméljük hát, amennyiben kormányra jut, úgy dobja ki programját az ablakon, mint a házasságszédelgő a szenvedélyes éjszaka előtt tett ígéreteit.
Papp László Tamás
Politikailag nem rossz húzás bedobni az ország növekvő tartozásának ügyét. A kormány téved, ha lebecsüli ennek pszichológiai hatását. Az átlagember szintjén ugyanis kicsiben hasonló folyamatok mentek végbe, mint az államnál nagyban. Most jön a böjtje annak, hogy rengeteg kiskeresetű polgár élt a bankok által hirdetett olcsó áruhitelekkel. És bizony sokan nagyobbat markoltak, mint amennyi tenyerükbe fért. Az utca emberének aztán magyarázhatják, hogy a jelentős hitelfelvétel nem annyira problematikus, mint azt feltételezik. A létminimumon vegetálók fejében a sok adósság összekapcsolódik a bejáratnál kopogtató végrehajtóval.
Rogán a Kádár-rendszer alatt felvett hitelekkel mérte össze számszakilag a rekordösszegű adósságállományt. Félő, a hasonlóság nem merül ki ennyiben. A pártállami időkre emlékeztet az is, hogy a hitelek oroszlánrészét – direkt vagy közvetett formában – most sem gazdaságfejlesztésre, hanem jóléti intézkedésekre fordították. Ami olyan, mintha valaki a banki kölcsönből nem profitot hozó vállalkozást indítana be, hanem felélné azt. Ráadásul itt nem egy átmulatott éjszaka egyszeri kiadásáról van szó, amit a következő havi fizetésből visszaadunk. A bér-és nyugdíjemeléseket minden hónapban ki kell gazdálkodni.
Politikai és államháztartási szempontból a Fidesznek igaza van tehát, ám erkölcsileg nem. Mert amikor a büdzsét megrokkantó száznapos programokat elfogadták, a legnagyobb ellenzéki párt nem kiabálta, hogy “egyáltalán ne, vagy csak jóval kisebb mértékben emeljünk, mert eladósodunk!”. De ne legyünk igazságtalanok: a ma karakteresen liberális SZDSZ tiltakozó hangját se nagyon hallottuk.
Utólag visszanézve, 2002 nyarán olyan volt a hangulat, hogy közveszélyes elmebetegnek, de minimum politikai öngyilkosnak kijáró szánakozó mosollyal néztek mindenkire, aki felelőtlennek tartotta az akkor kétségkívül tetszetős pénzáradatot. Most, hogy elszállt a szeszgőz, csak a macskajaj van, könnyű megnyergelni a protest-hullámot. A kormány veszélyes nadrágszíj-taktikába kezdett. A bérköltséget választás előtt kurtítani, nem életbiztosítás, lásd a pedagógusok minapi zúgolódását. Így a közintézmények működési költségén spórolnak. De akkor ne csodálkozzanak, hogy hiába emeltek bért, nyugdíjat, az a hálátlan nép csak nem örül. A közalkalmazott, a nyugdíjas zsebében lehet több pénz, ha a kórházban várólistára teszik, mert nem telik műtétre, vagy elromlott a röntgengép de javításra nem futja, az iskolát pedig, ahová gyereke jár, nem tudják felújítani, pedig életveszélyes.
Ezek tények, de fentiekre nem orvosság, hogy Orbán Viktor azt akarja elhitetni, hogy lehet egyszerre adót csökkenteni, hitelt törleszteni, béreket emelni, eurót bevezetni, és a közszolgáltatások minőségét feljavítani. Az igazság kétségtelenül nem hangzik olyan jól; nem lehet vele gyűléseken voksokat szerezni. Az adósságspirál elkerüléséhez olyan reformokra van szükség, amelyek áldozathozatalt követelnek a lakosságtól. Az egészségügy és oktatás ma jóval drágább, mint száz éve. A tudomány és technika fejlődésével viszont a gazdasági növekedés képtelen lépést tartani. Néhány évtizede az iskola és kórház dologi kiadása a táblára, krétára és szikére redukálódott. Ma komputerprogramokkal oktatnak, vizsgálnak, gyógyítanak, amelyeket gyakran le kell cserélni, mert elavulnak.
Ha nem akarunk közterhet növelni vagy eladósodni, esetleg lemaradni a fejlődésben, a közszolgáltatásokba be kell vonni a piaci logikát és a magántőkét. Ám a Fidesz – a belpolitikai haszonelv szemszögéből érthetően – azt vizionálja, hogy Gyurcsány megbuktatásával az összes gond eltűnik, tej-és mézpatakok fakadnak.
Pedig Orbán is tudja: hazánk pénztárcája nem bír ki még négy ilyen költekezős-adóssághalmozós évet. Reméljük hát, amennyiben kormányra jut, úgy dobja ki programját az ablakon, mint a házasságszédelgő a szenvedélyes éjszaka előtt tett ígéreteit.
Papp László Tamás