’56-os tabuk és fétisek

Mindenkinek joga van máskép emlékezni Forradalmi tömeg a Parlament előtt © AP

A szocializmus utáni Magyarország hascsikarás gyanánt vissza-visszatérő téveszméje, hogy az ’56-os forradalmat a pártoknak együtt kell ünnepelni. Ha külön emlékeznek meg, az turáni átok, nemzeti széthúzás, a borzalmak netovábbja. Ugyanakkor - üres frázisokat és lózungokat nem számítva – nem hallottunk épkézláb indokot amellett, miért is ördögtől való ez. Nem éppen az természetes, hogy pluralista rendszerben az embereknek – így politikusoknak is - joguk van eltérő felfogással, gondolkodásmódban és eltérő helyszínen ünnepelni?

Idén sok mozzanat versenghetne az “Ünnep mélypontja-díj” elnyeréséért. A pálmát a Hír Tv vitte el, ahol Szűrös Mátyás egykori KB-titkár és Chrudinák Alajos pártállami sztárriporter elevenítették fel ’56-os emlékeiket. Már csak Horn Gyula hiányzott, elmagyarázhatta volna a davajgitár működését. Szóba jött a kormányfő feleségének nagyapja is. Ha valaki következetes demokrata, egyszerűen annyit mond, gusztustalan valakit rokonainak tettei miatt elítélni. De ha már ilyen nagy családfakutatók lettek, valaki megkérdezhetné a fiúkat: Stumpf István apósa, az október 23-i gumibotozásokat elrendelő belügyminiszter nem zavarja őket?

Komolyabbra fordítva a szót: a nemzeti egység  torz felfogása – amire egyébként pontosan azok fütyülnek leginkább, akik sokdecibeles hangerővel papolnak róla - nevezetesen,  hogy szükség van egy kánonra ’56-ról és általában a nevezetes dátumokról szerencsére megvalósíthatatlan. Ilyen nem volt a forradalom napjaiban sem és nem is lesz soha. Maguk a forradalmárok legalább annyifelé húztak – és gyakran annyira utálták egymást – mint napjaink belpolitikájának irányítói.

A hipokrita pátosz miatt arról még kevesebb szó ejtetik, hogy aligha volt minden ’56-os felkelő tiszteletreméltó. A nácizmus ellen küzdők se bizonyultak valamennyien becsületes embernek. Voltak köztük olyanok, akik csak azért harcoltak a fasizmus ellen, hogy a barna színű totalitárius önkényuralmat vörösre cserélhessék. Épp így nem lehet minden antikommunista felkelőből demokratikus hőst maszkírozni. Ha nem is sokan, de akadtak olyanok, kik a bolsevizmust, mint “zsidó uralmat” gyűlölték.

Egyébként is sok minden van a forradalom eszméi között, aminek lejárt a szavatossága. Nagy Imre köztulajdonra épülő szocializmusától Mindszenty hercegprímás állam és egyház viszonyáról hangoztatott középkori nézeteiig húzódik a sor. Bármennyire próbálja a Fidesz “polgári forradalomnak” beállítani '56-ot, résztvevőinek többsége nem többpártrendszerű parlamentáris jogállamot, szabadpiaci gazdaságot akart, inkább valamiféle utópikus, harmadikutas közösségi szocializmust.

Az újjászerveződött többi párt nagy része is ilyen állásponton volt. A kommunista pártállam iránti rokonszenvvel aligha vádolható Kéthly Anna, a szociáldemokraták nagyasszonya is úgy nyilatkozott a forradalom napjaiban, hogy “vigyázzunk a gyárakra, a bányákra és a földekre, melyek a nép kezében kell, hogy maradjanak.” Ugyanő jelentette ki, hogy a “jövőbeli Magyarország szocialista jellegű lesz”. A Rákosi- és a Kádár-rendszert is azért utasította el, mert “képtelen az országot a szocializmus irányába vezetni”.

Még a forradalmárok nagy része által is idejétmúlt reakciósnak tekintett Mindszenty József is “osztály nélküli társadalomról”, “korlátozott magántulajdonról” beszélt csak. ’56 szocialista forradalmának leverésével fennmaradt az a kártékony illúzió, hogy a szocializmus megreformálható, hogy létezik emberarcú, békésen, demokratikusan megvalósítható kommunizmus. Sajnos a szovjet beavatkozás nem hagyott időt a felkelőknek, hogy rádöbbenjenek erre a tévedésre. 1956-nak ez az egyik legnagyobb tragédiája.